Augusztus első hetében újra eldördültek a fegyverek az ideiglenes tűzszüneti vonalon, amely Azerbajdzsán területén belül, az örmények által ellenőrzött terület peremén húzódik. Az eszkalációt ugyan – orosz közreműködéssel – sikerült elhárítani, de a levegő továbbra is puskaporos. A demarkációs vonalat az 1994-es fegyverszüneti egyezménnyel rögzítették a felek, nagyhatalmi védnökséggel. A rendezés azóta tapodtat sem haladt előre.

Az 1992-ben kicsúcsosodott, de már 1988. óta forrongó örmény-azerbajdzsáni konfliktus kirobbantó oka az Azerbajdzsánon belül működő Hegyi-Karabah Autonóm Terület státusza volt. Az enkláve területén többségében örmények laktak. Az autonóm régió már a szovjet időkben, 1988-ban deklarálta függetlenedését Azerbajdzsántól, amit ez utóbbi soha nem ismert el. Az egyre inkább nyílt háborúba torkolló összecsapások kimenetét végül az döntötte el, hogy az örmény fegyveresek – a volt szovjet hadsereg helyi alakulatainak segítségével – katonai vereséget mértek az akkor még gyengén felszerelt és rosszul szervezett azerbajdzsáni hadseregre, amit katonai megszállás követett. Ennek során azonban nem csak Hegyi-Karabah került örmény fennhatóság alá, hanem még hét további járás, összességében Azerbajdzsán területének közel egyötöde. A Hegyi-Karabahon kívül megszállt terület azeri többségű volt, amelynek lakosságát, mintegy 680 ezer embert – etnikai tisztogatást hajtva végre – elüldöztek otthonából. Ők azóta sem térhettek vissza. A konfliktus tehát nem csupán Hegyi-Karabahról szól, hanem a körülötte lévő megszállt területekről is.

Azerbajdzsán államalkotó, többségi etnikuma (a lakosság 91%-a) az azeri, akik törökök, az oguz törökök leszármazottaiként. Nyelvük a törökországi török nyelvtől csak dialektusban és betűhasználatban tér el – szóban tolmács nélkül is jól megértik egymást. Törökországnak Azerbajdzsán így nem csupán rokon nemzetet jelent (a kazakokhoz, üzbégekhez, türkménekhez, kirgizekhez és más türk népekhez hasonlóan), hanem azonosat, a „két ország, egy nemzet” jegyében. Hozzátéve, hogy a mai Azerbajdzsán területén lévő korábbi török kánságok nem voltak az Oszmán Birodalom részei. Az államalkotó nemzet pontos megnevezése ilyen módon azerbajdzsáni török lenne. Amely etnikum nagyobb része nem is Azerbajdzsánban, hanem Iránban él: míg az anyaországban 9 millióan, addig a perzsa államban – becslések szerint – mintegy 15 millióan.

A térképre nézve jól látható, milyen mélyen kódolt a geopolitikai konfliktus a térségben. (Hogy ez mennyire nem vallási indíttatású, jól mutatja, hogy Azerbajdzsánnak hagyományosan jó kapcsolata van a keresztény Grúziával.) Az etnikai török területek – Törökország és Azerbajdzsán – közé beékelődik Örményország, elválasztva ezzel egymástól földrajzilag a török népeket. Az egyetlen kivétel az Azerbajdzsán részét képező, de azzal földrajzilag összeköttetésben nem lévő Nahicseván, amely exklávét alkot Irán és Örményország között, minimális közös határszakasszal Törökország felé.

Hogyan alakulhatott ki ez a geopolitikai időzített bomba?

Az ókorban a Kaukázus déli részét két királyság, Armenia és Albania uralta (utóbbinak semmi köze a későbbi balkáni Albániához), mindkettő trónján a parthus Arsakida-dinasztia tagjaival. Ez a két állam volt, amely az elsők között vette fel a kereszténységet (Edessza városállama után). A függetlenségük elvesztése után Armenia lakói, akik akkor már az Örmény Ortodox Egyház hívei voltak, szétszóródtak a világban, diaszpóralétben őrizve hagyományaikat, kultúrájukat, nyelvüket. Jellemzően városokban telepedtek le, ahol főleg kereskedelemmel és pénzügyekkel foglalkoztak. Az ókori Armenia, ami Anatólia észak-keleti és a Kaukázus délnyugati részére terjedt ki, hosszú évszázadokra megszűnt létezni. Az örmények a Kaukázusban ugyanúgy diaszpóralétben maradtak, mint az Oszmán Birodalomban, Perzsiában vagy a világ sok más országában. Albania területén ugyanakkor az oguz törökök az iszlám, azon belül is a síita irányzat követői lettek. (Az ősi albán egyház ezzel együtt azóta is létezik. Bár az orosz hódítás után beolvasztották őket az örmény egyházba, a Szovjetunió szétesése után újraszerveződött.) Az iszlám ezzel domináns vallássá, a törökség pedig többségi etnikummá vált a Kaukázusban.

Az oguz törökök független kánságokba szerveződtek, sokáig ellenállva az Oszmán Birodalom és Perzsia hódító törekvéseinek. Az új gyarmatosítóként jelentkező Orosz Birodalommal azonban már nem bírtak. Az orosz cár és a perzsa sah között kötött 1828-ban kötött türkmencsáji béke értelmében a kaukázusi török kánságok orosz, az attól délre lévők perzsa fennhatóság alá kerültek. (Innen ered Irán hatalmas azeri kisebbsége.) Az orosz uralom alá került kaukázusi területen a cár hatalmas betelepítési műveletekbe kezdett, elsősorban a volt Ireváni (Jereváni) Kánság területére összpontosítva. Éppen azzal a céllal, hogy szétválasszák az Oszmán Birodalom törökségét a tőlük északra lévő török és türk népektől. Így vált Jereván és környéke, valamint a tőle távolabb lévő Hegyi-Karabah örmény többségűvé.

Az örmény-török és örmény-azerbajdzsáni konfliktusoknak hosszú és fájdalmas története van, hosszú békés időszakokkal váltakozva. Közvetlen előzményként 1988-ig kell visszamennünk, amikor Hegyi-Karabah – akkor még szovjet – vezetése népszavazást írt ki az Örményországhoz csatlakozásról. Hogy ez hogyan volt elképzelhető az akkor még vaskézzel irányított birodalomban, nem nehéz elképzelni: a moszkvai vezetés a nemzetiségi ellentétek szabadon engedésével, sok esetben szításával, az „oszd meg és uralkodj” elvét követve akarta saját domináns helyzetét biztosítani. (Csak egy példát kiragadva, az eszkalációban fontos szerepet játszó szumgajti  pogromban régóta ismert a KGB részvétele.) Bár Azerbajdzsán létszámfölényben volt Örményországgal szemben, két tényező utóbbi javára döntötte el a harcot. Az egyik az, hogy a szovjet hadseregben a muszlimokkal szemben ki nem mondott, de erős bizalmatlanság volt. Így az örmény származásúak magasabbra juthattak a katonai ranglétrán, míg az újonnan szerveződő azerbajdzsáni hadseregben hiány volt jól képzett tisztekből. A másik a szovjet, majd orosz hadsereg előbb burkolt, majd nyílt támogatása. Az azerbajdzsáni hadsereg veresége – melynek eredményeként nem csak Hegyi-Karabahot, hanem az ország területének 18%-át is elveszítették a politikai vezetés bukását is eredményezte.

1993-ban a veterán volt SZKP-vezető, Gejdar (Heydar) Alijev került demokratikus választással hatalomra. Nacionalista rendpárti programmal stabilizálta az ország helyzetét, majd elindította Azerbajdzsánt  a dinamikus gazdasági fejlődés útján, soha le nem mondva a revízió céljáról. Örményország pedig a háborút ugyan megnyerte, de gazdasága azóta is pang, lakosságának jelentős része elköltözött az országból. Mára már olyannyira átbillent az erőegyensúly, hogy Azerbajdzsán többet költ évente a hadseregére, mint Örményország teljes költségvetése. A nyers erő azonban mégsem dönthet, mivel Oroszország katonai támaszpontot tart fenn Örményország területén, és várhatóan azonnal beavatkozna, ha térségbeli szövetségesét támadás érné. Mivel időközben Örményországban a „karabahi-klán” került hatalomra, és az ország elnöke és miniszterelnöke egyaránt a Karabahban harcoló alakulatok parancsnokai voltak, a politikai megoldás lehetősége láthatóan igen távolra került. Mindkét országban olyan politikai vezetés van hatalmon, amely a karabahi háborúból eredezteti legitimitását: örmény oldalon a győzelem és a területszerzés dicsőségével, azerbajdzsáni oldalon pedig a háborús területi veszteség utáni helyzet teljes elutasításával.

A kulcsszereplő Oroszország, amelynek azonban nem sürgős a válság rendezése. A birodalmi érdeknek megfelel, hogy Örményország a biztonságát tekintve teljes egészében rá kell, hogy hagyatkozzon, Azerbajdzsán pedig nem keménykedhet túlságosan Moszkvával szemben. A „Pax Russica” működőképességének a konfliktus „befagyasztása” szinte működési feltétele. Ami egyben azt is jelenti, hogy aligha fog kitörni nyílt háború, mert az alapvetően menne szembe a térségbeli orosz érdekekkel. Nem véletlen, hogy a legutóbbi fegyveres összetűzések után Putyin elnök egyből közvetítőként ajánlotta magát a felek között, ami „visszautasíthatatlan ajánlat” volt mindkét ország részére. Azóta nem dörögnek a fegyverek.

A térség másik két fontos geopolitikai szereplője Törökország és Irán. Előbbi saját nemzetrészeként tekint Azerbajdzsánra, még ha történelmileg külön pályán is fejlődtek. Vallásilag is jelentős különbség van: míg Törökország meghatározóan szunnita ország, addig Azerbajdzsánban a síita irányzat terjedt el. Azerbajdzsán mindezzel együtt is legfőbb szövetségeseként tekinthet Törökországra. Akiknek szintén súlyos történelmi vitájuk van Örményországgal, az 1915-ös tömeges deportálások miatt, amely az örmények szerint 1,5 millió, a törökök szerint 300 ezer örmény áldozatot követelt. Erdoğan török kormányfő tavaly átlépte a Rubicont azzal, hogy évfordulós beszédében megkövette az áldozatokat, amely korábban elképzelhetetlen lett volna török állami vezető részéről. A 2015-ös évhez közeledve ennek ellenére világméretekben is erőteljes örmény lobbitevékenység indult arra, hogy az 1915-ös tragikus eseményeket népirtásként ismerjék el szerte a világon. A nyomás tehát fokozódhat Törökországon, ami Bakuban éles aggodalmakat vált ki: mi lesz, ha az örmény-török megbékélés érdekében a török kormány kihátrál a megszállt azerbajdzsáni területek ügye mögül?

Azerbajdzsán etnikailag és nyelvileg Törökországhoz, vallásilag és kulturálisan azonban inkább Iránhoz áll közel. (Külön érdekesség, hogy Irán legfőbb vallási vezetője, Hamenei ajatollah is azeri török nemzetiségű.) Az iráni török kisebbség kollektív jogait ugyan nem gyakorolhatja, de egyénileg inkább a társadalom felső rétegeiben felülreprezentáltak, így a szeparatizmus veszélye közvetlenül nem fenyeget. Irán azonban – bár a háborúban még Azerbajdzsánt támogatta – már óvatosságból is Örményországhoz közelített. Örményországnak a külvilág felé is Iránon keresztül vezet az út, mivel Törökország 1993-ban – az örmény katonai megszállásra való reakcióként – lezárta az örmény határt.

A térségben ilyen módon sajátos háromszög alakult ki mindkét oldalon: török-azerbajdzsáni-grúz együttműködés az egyiken, orosz-örmény-iráni a másikon. A vallási identitás láthatóan háttérbe szorult a geopolitikai megfontolásokkal szemben.

Külön csavart jelent a történetben az Eurázsiai Unió megalakulása, amely Oroszország, Kazakisztán és Fehéroroszország részvételével jött létre, de Örményország is szinte azonnal csatlakozási szándékát jelezte. A kazak elnök, Nazarbajev ugyanakkor egyértelműen kijelentette: Örményország csak a megszállt területek – köztük Hegyi-Karabah – nélkül csatlakozhat, a nemzetközileg elismert határai mentén. Az ingerült örmény válasz után kérdés, hogy Oroszország vajon Kazakisztánt vagy Örményországot fogja rábírni álláspontja módosítására.

A térképre nézve felmerülhet egy kompromisszumos geopolitikai megoldás lehetősége a kilátástalannak tűnő területi vitára. Az örmény többségű Hegyi-Karabah (amelynek függetlenségét sajátos módon maga Örményország sem ismeri el) visszaszerzésére Azerbajdzsánnak kevés esélye van. A többi megszállt területhez – vagy azok egy részéhez – Örményország a „korridor” miatt ragaszkodhat foggal-körömmel. Hipotetikusan megoldást jelenthetne Hegyi-Karabah „elengedése” és egy korridor biztosítása Örményország felé, aminek fejében Örményország folyosót biztosítana Nahicsevánig, esetleg kiszélesítve annak határát Törökország felé. Ennek a megoldásnak azonban szinte áthághatatlan akadálya lenne, hogy a területről való lemondást sem Azerbajdzsán, sem Örményország vezetése sem tudná elfogadtatni saját közvéleményével. Örményország ráadásul így vagy saját területét vágná ketté, vagy elvesztené közös határát Iránnal, ami súlyos kockázatot jelentene számára. Így ami a térképen, papíron egyszerűnek tűnik, a gyakorlatban járhatatlan út. Így a legnagyobb eséllyel a konfliktus hosszú távú, akár több évtizedes rögzülésére számíthatunk.

 - ht -