Az orosz kormányzat a háború kezdete óta Aszad rendszerének masszív támogatója. Mégis meglepte a világot azzal, hogy a beavatkozás éppen a gazdasági szankciók és az alacsony olajárak kettős szorításában kapcsol nagyobb sebességre.
Moszkva a szíriai konfliktusból – korábbi híresztelésekkel ellentétben – nemhogy visszavonulna, hanem egyre erőteljesebb támogatást nyújt a kritikus helyzetbe került szír kormánynak. A segítség immár nemcsak hadiszállítmányokban és katonai tanácsadók küldésében nyilvánul meg, hanem közvetlen katonai jelenlétben és új támaszpont építésében is. Az orosz katonai aktivitás éles kontrasztban áll az amerikai kiképzési program látványos kudarcával. Washington arra vállalkozott, hogy évente mintegy ötezer fegyverest képez ki a szír mérsékelt ellenzék soraiból. A márciusban meghirdetett program során ezzel szemben csupán 54, majd 75 fegyverest állítottak eddig hadrendbe. Az első csoport nagy részét első bevetésük előtt az iszlamista (al-kaidás kötődésű) Dzsabat Al-Nuszra Front egyszerűen elrabolta, a második csoport pedig önként adta át nekik fegyverzetét és felszerelését. (A mérsékelt ellenzék katonai súlya ezzel együtt szinte nullára csökkent – maradtak a kormányerők, az iszlamisták és a külső szereplők.) Az orosz fegyverek, tanácsadók – és most már harcoló alakulatok is – viszont ott vannak a terepen, egyre meghatátozóbb súllyal.
Bár a végső kimenetét még nem látni az orosz katonai jelenlét növekedésének, az már most eldőlt, hogy diplomáciailag Oroszország nagyot nyert. Geopolitikai játszmafordítóként lépéskényszerbe hozta a térség többi főszereplőjét is – az Öböl-országok, Irán, Izrael és Törökország vezetői egymás után repültek Moszkvába egyeztetésre. De az orosz külpolitika immár az amerikai féllel szemben is kezdeményezően lép fel – távlatilag akár az ukrajnai konfliktussal is összekötve a szíriai kérdést.
Mire lehet elegendő a növekvő orosz támogatás, és mire nem?
Arra valószínűleg nem, hogy a megroggyant és erősen kivérzett szír kormányerők az ország teljes területén helyreállítsák az állami szuverenitást. Arra viszont igen, hogy az alevita törzsterületet és a fővárost bebiztosítsák a kormányellenes – zömében iszlamista – erők, valamint a minden más szereplő ellen harcoló, magát „Iszlám Államnak” nevező ISIL további térnyerésével szemben. Ezzel állandósodhat az ország több részre szakadása. Az „Átrajzolódhat a Közel-Kelet térképe” c. bejegyzésben megfogalmazottak szerint - távlatilag - a határok újrarajzolása, új entitások létrejötte lehet a reális végkifejlet, Irakban és Szíriában egyaránt. Ez azonban aligha úgy történik, mint régen, amikor brit és francia térképrajzolók íróasztalon meghúzták az újonnan létrehozott államok határait, ami alapján aztán a politikusok formális nagyhatalmi alkut kötöttek. Az intenzív harcok önmagukban is eltarthatnak hosszú évekig, utána pedig akár évtizedekre is „befagyott konfliktus” alakulhat ki az ideiglenesen rögzült frontvonalak mentén. Szíria és Irak középső részét valamilyen szunnita erő fogja uralni – hogy az ISIL vagy más alakulat, az még nyitott kérdés. A síita Dél-Irak Irán felé gravitál, az iraki kurdok – Törökországgal szövetségben – formálisan is függetlenedhetnek. Ami azonban nem érinti a külön pályán mozgó szíriai kurdokat, akiknek az önállósodásra vajmi kevés esélyük van. Távlatilag, az ISIL jelentette fenyegetéssel szemben alighanem el kell majd fogadniuk egyfajta török protektorátust. (Ebben kulcsszerepet játszhat az a biztonsági övezet, amiről már megvan az amerikai-török elvi egyezség, de megvalósítása még nem kezdődött el.)
Szíria tengerparti sávja, az alevita törzsterület pedig orosz védőszárnyak alatt őrizheti meg a szír államiság maradékát – valamint a tartuszi orosz haditengerészeti támaszpontot, ami jelenleg Oroszország egyetlen hídfőállása a Földközi-tengeren (hamarosan kiegészülve az alevita fellegvár, Latakia mellett épülő új orosz katonai bázissal). Ez beleillene abba az egyre nyilvánvalóbb orosz geopolitikai stratégiába, amely függő helyzetű de facto „államokat” hoz létre a kritikus térségekben. A Moldovából kiszakított Dnyeszter-menti Köztársaság, a Grúziától önállósodott Abházia és Dél-Oszétia, az Azerbajdzsán területéből kiszakadó Hegyi-Karabah (és a szomszédos megszállt területek), vagy legújabban az Ukrajnában különleges státuszt kapó Donyeck és Luhanszk „népköztársaságai”. Egy így létrejövő alevita államalakulat továbbra is szilárd támasza lenne az orosz geopolitikai törekvéseknek. Ugyanakkor esélye lenne a hallgatólagos nemzetközi elfogadtatásra is, mivel az aleviták biztonságának megteremtése újabb menekülthullámtól tehermentesítené Európát, és menedéket adhatna a szélsőséges vallási fanatizmus által üldözött térségbeli keresztényeknek, vallási kisebbségeknek is.
- ht -
* A Magyar Idők 2015. október 1-jei számában megjelent írás szerkesztett változata.
** Kép forrása: Stratfor
