Az elmúlt lassan másfél évtizedben legyőzhetetlennek bizonyult Recep Tayyip Erdoğan akár a törökök „örökös” miniszterelnöke is lehetett volna, ha ebben éppen saját pártjának, az Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) belső szabályzata nem akadályozza meg. Köztársasági elnökké választása aligha fogja azt jelenteni, hogy megelégszik az alkotmány és a szokásjog által biztosított protokolláris szerepkörrel. Ehhez azonban megfelelő partnerre van szüksége a miniszterelnöki székben.
Az AKP önkorlátozó rendelkezése szerint a párt színeiben egy politikus legfeljebb háromszor nyerhet mandátumot. Ez a következő, 2015-ös választáson 70 jelenlegi képviselő indulását zárja ki. Köztük a pártját három parlamenti választáson is győzelemre vezető pártelnök-miniszterelnököt is. Bár kétség se nagyon férhet hozzá, hogy negyedik választásán is megszerezte volna a többséget, erről a forgatókönyvről le kellett mondania. Támogatottságát ismerve jó eséllyel elérhette volna, hogy a párt eltörölje a háromciklusos korlátot (ebben a többi veterán politikus is nyilván támogatta volna), de ez a lehetőség komolyan fel sem merült. Az ereje teljében lévő, ambiciózus miniszterelnök politikai pályája logikus folytatásának tűnt, ha megpályázza az idén először közvetlenül választott köztársasági elnöki tisztséget, amit a szintén népszerű és karizmatikus, de eltérő habitusú Abdullah Gül töltött be az elmúlt években. (Míg Erdoğan erőteljes, domináns vezetési stílust képvisel, addig Gül rendre barátságos, szociábilis, párbeszédre kész arcát mutatja.) Akár Erdoğant, akár Gült jelölte volna a kormánypárt, mindketten biztos befutók lettek volna. A kérdést eldöntötte, hogy a hivatalban lévő elnök félreállt, szabad és konfliktusmentes utat biztosítva a kormányfőnek, aki ezután nagy fölénnyel meg is nyerte a választást.
A találgatások természetesen azonnal elkezdődtek Abdullah Gül jövőbeli pályafutására vonatkozóan. A legvérmesebb ellenzéki várakozások akár pártszakadást is vizionáltak, de az államfő egyértelműen kijelentette: mint az AKP alapítója, első miniszterelnöke és első köztársasági elnöke, természetes, hogy oda tér vissza. Azt azonban már korábban kizárta, hogy egy Putyin-Medvegyev cserében partner legyen, hiába lett volna népszerű egy ilyen forgatókönyv. Néhány udvarias, de határozott utalásból úgy tűnik, ez Erdoğannak sem lenne kedvére. Az ok ugyanaz: Gül nem kíván „másodhegedűs” szerepet betölteni Törökország erős embere mellett, aki viszont olyan politikust keres, akinek lojalitása száz százalékos, nem léphet fel alternatívaként vele szemben, ugyanakkor képes győzelemre vinni a pártot a 2015-ös választáson. Nem könnyű ugyanakkor olyan jelöltet találni, amely mindhárom feltételnek egyaránt megfelel.
Abdullah Gül ugyan kétségtelenül népszerű, akivel az AKP magabiztosan nyerhetne, de túl autonóm személy iség ahhoz, hogy bármikor önálló pólust képviseljen, akár Erdoğannal szemben is. Ha ő nem, akkor a legesélyesebb jelölt Ahmet Davutoğlu jelenlegi külügyminiszter, aki nem a pártból érkezett a kormányba, hanem Erdoğan személyes tanácsadójaként lett később a diplomácia vezetője. Megnyerő modorú, nagytudású ember, aki „jól eladható” a média világában is. Bár az általa vezetett külpolitika a kezdeti látványos sikerek után („nulla probléma a szomszédokkal”) sorra szenvedte el a kudarcokat, szembefordítva az országgal olyan korábbi szövetségeseit, mint Szíria vagy Egyiptom, személyes renoméja nem csökkent jelentősen. Rajta kívül az AKP harmadik alapítója, Bülent Arınç miniszterelnök-helyettes is szóba jöhetne, akinek a népszerűsége mérsékelt. A többi felmerült név olyan jelenlegi technokrata miniszter, akinek a lojalitása felől nincs kétség, szakpolitikusként jól teljesítenek, de győzelemre vezető politikusként nehéz őket elképzelni. Így végül nagy meglepetés lenne, ha nem Davutoğlu lenne a befutó. Erdoğan e hét csütörtökre, augusztus 21-ére ígérte a választ, a párt legfelsőbb vezetőségének tanácskozása után.
A politikai szándék hiányán kívül Abdullah Gül megválasztásának jogi akadálya is van. A pártban elfogadott menetrend szerint az AKP tisztújító közgyűlését augusztus 27-ére hívták össze. A dátum azért fontos, mert Erdoğan másnap, augusztus 28-án veszi át a hivatalt Gültől, aki így még éppen nem tud részt venni a kongresszuson, és pártelnökké sem lehet választani. (Megfelelő politikai szándék esetén természetesen lett volna lehetőség olyan időzítésre, amely ezt lehetővé tette volna.) Márpedig Erdoğan hangsúlyozta: a pártelnöki és kormányfői tisztséget a jövőben is egyben kell tartani, és ebben közmegegyezés is van. Gül tehát először is azért nem lehet miniszterelnök, mert nem lehet egyelőre pártelnökké választani. Másodszor pedig azért, mert a jogszabályok szerint csak parlamenti képviselő lehet a kormány feje, ami nála kizáró okot jelent. A kör ezzel bezárult.
A következő miniszterelnök tehát egy Erdoğanhoz hű, ugyanakkor kellően populáris politikus lehet, aki az újonnan beiktatott elnöktől már augusztus 29-én átveheti a megbízását. De vajon van-e reális esélye annak, hogy a török államberendezkedés prezidenciális irányba mozduljon el? A következő forgatókönyvekkel számolhatunk.
A) Az alkotmány jelenleg erősen korlátozott elnöki hatalomgyakorlást tesz lehetővé. Amelyben az AKP nem arat kétharmados győzelmet 2015-ben (aminek eléréséhez bravúrra lenne szükség), ez jó eséllyel így is marad. A köztársasági elnök legfeljebb tekintélyével, népszerűségével, karizmájával tud hatni a kormányzat ügyeire. (Hasonlóan ahhoz, ahogy azt pl. Václav Klaus esetében is láttuk.)
B) A 2015-ös választáson az AKP megszerzi a kétharmados többséget, vagy szövetségeseket talál ahhoz, hogy meglegyen a kétharmad az alkotmánymódosításhoz. Erre a szerepre szinte kizárólag a kurdok pártját van esély megnyerni, akik Törökország történetében először sikerülhet átlépni a 10%-os bejutási küszöböt. Tekintve a kurdok felé tett gesztusok sorozatát, ennek a forgatókönyvnek reális valószínűsége van, létrehozva ezzel egy francia típusú prezidenciális rendszert.
C) Van még egy forgatókönyv, amellyel ma még kevesen számolnak, de jogilag járható, és életszerű is. A jelenlegi alkotmány ugyan erősen korlátozza az államfői hatalmat, de lehetővé teszi, hogy a köztársasági elnök kormányülést hívjon össze, és azon elnököljön. Eddig ezzel egyetlen elnök sem élt, de semmi nem zárja ki azt, hogy akár rendszeres gyakorlattá is váljon. (Ez esetben az elnök tanácsadói stábja egyfajta „szuperminisztériumként” funkcionálna.) Mivel az alkotmány szerint az államfő a végrehajtó hatalom feje, így elvi ellentmondás sem lenne ebben a gyakorlatban. Amennyiben a miniszterelnök együttműködő, ez a modell tartósan is működőképes lehet, és a jelenlegi alkotmányos keretek között is megteremtheti a de facto félprezidenciális rendszert.
Az elnök újonnan kinevezett főtanácsadója – aki eddig éppen Davutoğlu mellett töltött be hasonló funkciót – cáfolta a sajtóban az ezzel kapcsolatos találgatásokat. Jelzésértékű ugyanakkor, hogy ugyanazon a napon, augusztus 17-én két miniszterelnök-helyettes is megszólalta a sajtóban. Mehmet Ali Şahin határozottan kijelentette, hogy lehetetlen Abdullah Gül számára a miniszterelnökség. (Nem politikai, hanem jogi és technikai okokra hivatkozva.) Bülent Arınç ugyanakkor megvalósítandó politikai célként jelentette be, hogy 2015-ben Törökország áttérjen az elnöki rendszerre. Amihez – tegyük hozzá – a C) forgatókönyv megvalósítása jó előkészítést jelenthet.
- ht -
