Magyarország és Románia pár év eltéréssel ugyan, de ugyanahhoz a nyugati szövetségi rendszerhez csatlakozott, amelynek egyik nagy pillére az Európai Unió, másik a katonai együttműködést megvalósító NATO. A két szövetségben – A NATO-ban és az Európai Unióban – az európai tagállamok köre nagyjából át is fedi egymást. A nagy különbséget az Amerikai Egyesült Államok jelenti, amely a NATO-nak domináns hatalma, az EU-n viszont értelemszerűen kívül van. (Szintén ehhez a körhöz tartozik középhatalomként Törökország, illetve a Brexit után az Egyesült Királyság is.) Tekintve azonban az EU vezető országainak erős kötődését Washingtonhoz, ez a különbség a gyakorlatban nem jelentkezik látványosan a követett politikákban. Ezért amikor a következőkben „a Nyugatról” beszélek, azon a NATO és az EU által meghatározott szövetségek rendszerét értem. (Kép forrása: Stratfor.)

A Római Birodalom keleti örököseként még sokáig fennmaradó Bizánci Birodalom évszázadokon keresztül biztosította domináns helyzetét a Fekete-tengeren azzal, hogy a Boszporuszon, a Dardanellákon és Kis-Ázsia északi partvidékén kívül a Krímet is az uralma alá hajtotta. A Bizánci Birodalom geopolitikai státuszát elfoglaló Oszmán Birodalom szinte beltengerévé tette a Fekete-tengert. Az erőviszonyokat az Orosz Birodalom felemelkedése változtatta meg drámaian, amikor a cári seregek elfoglalták a Krím-félszigetet és a Kaukázust, átalakítva erőszakkal a térség etnikai viszonyait is. Miután az Oszmán Birodalom elvesztette uralmát a Balkán nagy része felett, a fekete-tengeri török jelenlét a Szorosokra és Anatóliára húzódott vissza.

A Fekete-tenger térsége a hidegháború éveiben a Varsói Szerződés és a NATO egymásnak feszülésének ütközőzónája volt. Északon és keleten a Szovjetunió, nyugaton a vele szövetséges Románia és Bulgária képviselte a Moszkvából vezényelt „béketábort”. Velük szemben a „szabad világ” katonai tömbjét a tenger déli partszakaszán kizárólag Törökország védelmezte a NATO tagjaként – elvágva ezzel egyben a Szovjetuniót szövetségeseitől, Iraktól és Szíriától is.

Nyugati szemmel nézve szinte érthetetlen, hogyan alakulhatott ki pillanatok alatt nemzeti egység a török politika szinte valamennyi szereplője, a kormányzat és ellenzéke között a július 15-ei fegyveres államcsínykísérlet bukása után. Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök és a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AK Parti) ádáz ellenfelei sem álltak a puccskísérlet mellé, kitartva a törvényes rend mellett. Hasonlóan széles nemzeti egységre generációk óta nem volt példa a török belpolitikában.

A hatalomátvételi kísérletet „pancserpuccsnak” minősíteni legjobb esetben is elhamarkodott ítélet volt. Az „önpuccs teóriája szintén gyenge lábakon áll, komoly érvet felhozni mellette nem lehet. Az államfő élete is hajszálon és perceken múlt. Az olajozottan induló támadásba ugyan komoly hibák is becsúsztak, de mint kiderült, ennek nem „amatőrség” volt az oka. Az eredetileg szombat hajnalra tervezett akcióról tudomást szerzett a török hírszerzés (az iráni sajtó meg nem cáfolt értesülései szerint orosz segítséggel), a lebukás híre pedig gyorsan visszajutott a szervezőkhöz. Lépniük kellett, idő előtt, ami rontotta a kivitelezés hatékonyságát. De a kudarc oka  elsősorban az volt, hogy a szervezőknek sem a hadsereg vezetését, sem a közvéleményt nem sikerült a maguk oldalára állítaniuk.

Orbán Viktor miniszterelnök tusványosi értékelőbeszéde ez évben is komoly vihart kavart. A szokásos ellenzéki reagálások zaja némileg elfedte azt a stratégiai jelentőségű felvetést, miszerint a kontinentális Európának szüksége lenne egy ütőképes közös hadseregre.

A javaslat hátterét az előadás jelentette, amelynek nagy része biztonsági, biztonságpolitikai kérdésekkel foglalkozott, erős geopolitikai alátámasztással. A helyzetértékelés egyik alappilléreként megállapítva, hogy az Európai Unió ma már nem globális, csupán regionális szereplő, ami roppant udvarias megfogalmazás volt. Az EU ugyanis korábban sem volt igazán globális hatalom. Az ambíciók szintjén ugyan ez megjelent, de konkrét cselekvés nélkül csak vágyvezérelt beszéd maradt. Bár az EU-t sem egy állammal, sem egy államszövetséggel nem lehet egy az egyben összevetni, az elemzés szempontjából mégis érdemes. Mi tesz egy országot nemzetközi szinten is cselekvőképes hatalommá? Elsősorban jelentős gazdasági ereje, erős, központosított kormányzata és elrettentésre alkalmas, ütőképes hadserege. Uniós szinten e tekintetben vegyes a kép.

A Közel-Keleten az orosz–török szembenállás mellett egy másik törésvonal mentén is kiéleződött a geopolitikai konfliktus. A síita–szunnita ellentét ugyan nem új keletű, de ez év elejétől szintet váltott. Újdonság ugyanakkor, hogy ez a törésvonal – mintegy ráépülve az orosz–török konfliktusra – újkeletű blokkosodáshoz is vezethet a térségben. A síita világ vezető hatalma, Irán, valamint a szunnita iszlám szektásan fundamentalista vonalát, a vahabizmust képviselő Szaúd-Arábia között az iráni iszlám forradalom győzelme óta tart a verseny az iszlám világ vezető szerepéért.  

Globálisan egyenlőtlennek tűnik a küzdelem, mivel a világ muzulmánjainak alig 15 százaléka követi a síita irányzatot, de helyben az arányok egészen mások: a síiták még az Arab-félszigetet beleszámítva is többségben vannak a térségben. (Kép forrása itt.)

Rendszerek jönnek, mennek, a térkép marad. Még ha a határokat időnként át is rajzolják, a hegyek és völgyek, tengerek és tengerszorosok ugyanott vannak. A fő geopolitikai célok a cári udvarban, a szovjet rendszerben és ma is változatlanok. A meleg tengeri kikötők és a Szorosok birtoklása több évszázados orosz álom. A játszmában most a kurdokat is felhasználhatják.

Az ősszel kezdődött orosz légicsapások jelentős mértékben elbillentették az erőviszonyokat Szíriában. Mivel a bombázások elsősorban a szíriai ellenzékre irányultak, a kormányerők jelentős támogatást kaptak a polgárháborúban. (Kép forrása itt.) De a magát „Iszlám Államnak” nevező szervezet is érzékeny veszteséget szenvedett el. Mivel ezzel párhuzamosan az amerikai légicsapások is folytatódtak Irakban, az ISIS mindkét országban meggyengült annyira, hogy elveszítette területeinek 14 százalékát. A bombázások az ISIS anyagi erejét is megroppantották. A terrorszervezet tehát visszaszorulóban van, bár meggyengülve is komoly biztonsági fenyegetést jelent a világ számára.

Az orosz katonai intervenció előtt az alevita vallási kisebbségre támaszkodó szír kormányzat az összeomlás határára ért. Fennhatósága visszaszorult az alevita törzsterületekre, de itt is komoly fenyegetéssel nézett szembe. Az orosz beavatkozás az utolsó pillanatban mentette meg Basar Al-Aszad rendszerét, amely rövid időn belül ellentámadásba ment át, és több települést visszafoglalt. Az orosz légitámogatásnak köszönhetően azonban nemcsak a kormányerők, hanem a kurd milíciák is növelni tudták mozgásterüket, ami újabb konfliktus forrását jelenti.

Miközben a nyugati sajtó gőzerővel dolgozott azon, hogy rávegye a török embereket: szavazzanak az Igazság és Fejlődés Pártja (AK Parti) ellen, a nyomásgyakorlásnak bumeránghatása lett. A választók határozott döntéssel vetettek véget a hónapok óta tartó politikai bizonytalanságnak, újból abszolút többséggel ruházva fel a kormányzó pártot.

Törökország immár lassan két éve folyamatos kampányüzemmódban működik: 2014 tavaszán önkormányzati választások voltak, nyáron – az ország történetében először – közvetlen elnökválasztás, idén nyáron pedig parlamenti voksolás volt. És bár 2002 óta minden egyes választást – sorrendben tízet, az elnöki, önkormányzati választásokat és népszavazásokat is beleértve – az Igazság és Fejlődés Pártja (AK Parti) nyerte, a kormányzáshoz szükséges többség júniusban elveszett. A szavazatok 41 százaléka nem volt elegendő az abszolút többséghez, így koalíciós kényszerhelyzet állt elő. A leginkább esélyesnek látszó partner a harmadik helyen végzett jobboldali radikális Nacionalista Mozgalom Pártja (MHP) lehetett volna, de annak vezetője kategorikusan kizárta a közös kormányzás lehetőségét. A kurd Népi Demokrata Párt (HDP) magát zárta ki azzal, hogy a parlamentbe kerülve nem a konszolidáció, hanem a radikalizáció útjára lépett. Nyitottnak mutatkozott ugyanakkor a legnagyobb ellenzéki párt, a balközép Köztársasági Néppárt (CHP). Az ígéretesen induló tárgyalások ugyanakkor eredménytelenül végződtek, így nem maradt más lehetőség, mint a megismételt választás kiírása.

Közben két folyamat is megrengette Törökországot.

Az Európát elárasztó migránshullám legfontosabb kibocsátó térsége romokban hever. Az „arab tavasz” nevet viselő úgynevezett demokratizálódási hullám megbukott, és az egykori diktatúrákat káosz és létbizonytalanság váltotta fel. Hegedűs Tamás magyarországi geopolitikai szakértővel többek között a szír, az iraki és a líbiai válságról, illetve az Iszlám Államról beszélgettünk.

Az „Iszlám Államnak” nevezett – valójában se nem iszlám, se nem állam – ISIL terrorszervezet rémtettei olyannyira elhomályosítottak minden más térségbeli kegyetlenséget, hogy hozzájuk képest lassan minden más szervezet vagy törekvés „emberarcúnak” mutatkozhat a sajtón keresztül. Legyen szó akár Asszad brutális rendszeréről, akár az Al-Kaidához köthető Al Nuszra frontról, akár az ISIL ellen eddig legeredményesebben harcoló szíriai kurd fegyveresekről. Utóbbiak – éppen Kobani városának heroikus védelmében – a világ közvéleményének szimpátiáját is kivívták. Ahogy Sztálin is a nyugati értelmiség körében annak idején, mint az a vezető, aki megállította Hitlert. A hasonlat nem véletlen: a szíriai kurd Demokratikus Unió Párt (PYD) annak a Kurdisztáni Munkáspártnak (PKK) helyi ágaként működik, amely nyíltan szélsőbalos, marxista-leninista politikát hirdet. Amiben mégis eltérnek a marxista-leninista hagyománytól, az éppen az internacionalizmus, ami helyett szélsőségesen soviniszta felfogást tettek magukévá. A PKK 1984-től egészen a két évvel ezelőtti tűzszünetig terrorháborút folytatott Törökországban, ami mintegy 40 ezer ember életét követelte.

Szíriában nehéz átlátni a frontvonalakat, mivel szinte mindenki mindenkivel harcol – az egyes frakciókat, csoportokat még felsorolni is nehéz volna. Az egyre kisebb területre visszaszoruló Asszad rendszerét Oroszország, Irán és a libanoni Hezbollah támogatja. Az Egyesült Államok és Törökország azt a Szíriai Szabad Hadsereget (FSA), amely a mérsékelt szír ellenzéket hivatott képviselni a harcmezőn, és amely a változások kezdeti motorjának szerepéből egyre periférikusabb helyzetbe sodródik. Az iszlamista csoportokat Szaúd-Arábia és Katar finanszírozza – olyan fegyvereseket, akiknek sokszor semmi közük Szíriához, inkább amolyan rettegett „dzsihád-turistaként” bukkantak fel Afganisztán vagy Mali frontvonalai után. Közülük emelkedik ki az Al-Kaidához kötődő Al-Nuszra Front is, amely egyre inkább maga alá gyűri a szíriai kormányellenes fegyveres csoportokat. És mindezeken felül, mindezekkel szemben jelent meg az „Iszlám Állam Irakban és Levantéban” (ISIL) nevű terrorszervezet, amely székhelyét is Szíriában jelölte ki, Raqaa városában. Ők azok, akik mind az FSA-val, mind az Al-Nuszrával, mind a kurdokkal, mind a kormányerőkkel harcot vívnak, mégsem látszik erejüket kimeríteni a többfrontos harc.

Nem csoda, hogy a világ megkönnyebbüléssel hallotta, amikor az ISIL első jelentős vereségét szenvedte el a török határhoz közeli területen, Kobani városában. A kurd pesmergák győzelmét sokan az ISIL „sztálingrádjának” minősítették. A világsajtó manipulatív hozzáállása ugyanakkor már ekkor feltűnő volt. Újságírók és véleményvezérek hada támadt verbálisan Törökországra amiatt, hogy – úgymond – lábhoz tett fegyverrel nézték a kurdok harcát az ISIL-lel szemben. Elfelejtve azt a tényt, hogy ha a török hadsereg megfelelő felhatalmazás nélkül egy legalábbis névleg szuverén ország földjére lép, az nemzetközi jogilag háborút jelent – nem a területet éppen birtokló ISIL-lel, hanem Szíriával szemben. És elhallgatva azt, hogy a török vezetés minden reálisan megadható segítséget megadott a városukat védő kurdoknak. Menedéket biztosított az összes civilnek, így a pesmergáknak nem a békés lakosság feje fölött kellett megvívniuk harcukat, minimálisra csökkentve ilyen módon a civil áldozatok számát. Ezen kívül átengedte területén az észak-iraki kurd fegyveres csoportokat, amelyeknek a kiképzéséhez is hozzájárult. (A segítséget a Kurd Regionális Önkormányzat (KRG) vezetése többször is megköszönte.) Mindennek jelentős szerepe volt abban, hogy a PYD fegyveres szárnyát jelentő Népi Védelmi Egységek (YPG) végül meghátrálásra kényszerítette az ISIL militáns terroristáit. Annak ellenére, hogy éppen Szíria északi része volt az, ahonnan korábban a PYD „anyacége”, a PKK évtizedeken keresztül támadta fegyverrel Törökországot.

Ahogy arra előző bejegyzésünk is rámutatott, a török parlamenti választás az elsőséget eldöntötte ugyan, de a parlamenti többség sorsát nem. A konzervatív kormánypárt, az Igazság és Fejlődés (AK) pártja (AK Parti) a szavazatok 41 százalékával a mandátumok 47 százalékát nyerte el. A legnagyobb ellenzéki párt, a balközép Köztársasági Néppárt (CHP) 25 százalékkal 24 százalékot. A jobboldali radikális Nacionalista Mozgalom Pártja (MHP) 16, a kurd Népi Demokrata Párt (HDP) 13 százalékot kapott, ami mindkettőnek egyaránt 14,5 százalékot ér a parlamentben. Ami matematikailag azt jelenti: az AK bárkivel köt koalíciót, biztos többsége lehet. A kétharmadhoz az AK párt és a CHP koalíciójára lenne szükség, a háromötödhöz az MHP vagy a HDP is elég lehet. (Utóbbi jelentősége abban van, hogy ha a parlament 60 százalékkal elfogad egy új alkotmánytervezetet, azt népszavazásra lehet bocsátani, ahol már egy egyszerű többség is elég lehet az elfogadáshoz.)

(A kép forrása és részletes eredmények itt.)

Matematikailag természetesen az ellenzéki pártok összefogásából is létrejöhet egy új parlamenti többség, de ennek – a belső ellentéteken túl – egy másik komoly korlátozó tényezője is van. Az alkotmány szerint Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök a győztes párt vezetőjét, Ahmet Davutoğlu miniszterelnököt kéri fel az új kormány megalakítására. A helyzeti előny tehát az AK pártnál van – „ellenzéki” kormányalakításra így még a lehetőség szintjén is csak akkor kerülhet sor, ha mindhárom párt következetesen visszautasítja a koalíciós lehetőséget a 2002. óta kormányzó Igazság és Fejlődés pártjával.