Az „Iszlám Államnak” nevezett – valójában se nem iszlám, se nem állam – ISIL terrorszervezet rémtettei olyannyira elhomályosítottak minden más térségbeli kegyetlenséget, hogy hozzájuk képest lassan minden más szervezet vagy törekvés „emberarcúnak” mutatkozhat a sajtón keresztül. Legyen szó akár Asszad brutális rendszeréről, akár az Al-Kaidához köthető Al Nuszra frontról, akár az ISIL ellen eddig legeredményesebben harcoló szíriai kurd fegyveresekről. Utóbbiak – éppen Kobani városának heroikus védelmében – a világ közvéleményének szimpátiáját is kivívták. Ahogy Sztálin is a nyugati értelmiség körében annak idején, mint az a vezető, aki megállította Hitlert. A hasonlat nem véletlen: a szíriai kurd Demokratikus Unió Párt (PYD) annak a Kurdisztáni Munkáspártnak (PKK) helyi ágaként működik, amely nyíltan szélsőbalos, marxista-leninista politikát hirdet. Amiben mégis eltérnek a marxista-leninista hagyománytól, az éppen az internacionalizmus, ami helyett szélsőségesen soviniszta felfogást tettek magukévá. A PKK 1984-től egészen a két évvel ezelőtti tűzszünetig terrorháborút folytatott Törökországban, ami mintegy 40 ezer ember életét követelte.
Szíriában nehéz átlátni a frontvonalakat, mivel szinte mindenki mindenkivel harcol – az egyes frakciókat, csoportokat még felsorolni is nehéz volna. Az egyre kisebb területre visszaszoruló Asszad rendszerét Oroszország, Irán és a libanoni Hezbollah támogatja. Az Egyesült Államok és Törökország azt a Szíriai Szabad Hadsereget (FSA), amely a mérsékelt szír ellenzéket hivatott képviselni a harcmezőn, és amely a változások kezdeti motorjának szerepéből egyre periférikusabb helyzetbe sodródik. Az iszlamista csoportokat Szaúd-Arábia és Katar finanszírozza – olyan fegyvereseket, akiknek sokszor semmi közük Szíriához, inkább amolyan rettegett „dzsihád-turistaként” bukkantak fel Afganisztán vagy Mali frontvonalai után. Közülük emelkedik ki az Al-Kaidához kötődő Al-Nuszra Front is, amely egyre inkább maga alá gyűri a szíriai kormányellenes fegyveres csoportokat. És mindezeken felül, mindezekkel szemben jelent meg az „Iszlám Állam Irakban és Levantéban” (ISIL) nevű terrorszervezet, amely székhelyét is Szíriában jelölte ki, Raqaa városában. Ők azok, akik mind az FSA-val, mind az Al-Nuszrával, mind a kurdokkal, mind a kormányerőkkel harcot vívnak, mégsem látszik erejüket kimeríteni a többfrontos harc.
Nem csoda, hogy a világ megkönnyebbüléssel hallotta, amikor az ISIL első jelentős vereségét szenvedte el a török határhoz közeli területen, Kobani városában. A kurd pesmergák győzelmét sokan az ISIL „sztálingrádjának” minősítették. A világsajtó manipulatív hozzáállása ugyanakkor már ekkor feltűnő volt. Újságírók és véleményvezérek hada támadt verbálisan Törökországra amiatt, hogy – úgymond – lábhoz tett fegyverrel nézték a kurdok harcát az ISIL-lel szemben. Elfelejtve azt a tényt, hogy ha a török hadsereg megfelelő felhatalmazás nélkül egy legalábbis névleg szuverén ország földjére lép, az nemzetközi jogilag háborút jelent – nem a területet éppen birtokló ISIL-lel, hanem Szíriával szemben. És elhallgatva azt, hogy a török vezetés minden reálisan megadható segítséget megadott a városukat védő kurdoknak. Menedéket biztosított az összes civilnek, így a pesmergáknak nem a békés lakosság feje fölött kellett megvívniuk harcukat, minimálisra csökkentve ilyen módon a civil áldozatok számát. Ezen kívül átengedte területén az észak-iraki kurd fegyveres csoportokat, amelyeknek a kiképzéséhez is hozzájárult. (A segítséget a Kurd Regionális Önkormányzat (KRG) vezetése többször is megköszönte.) Mindennek jelentős szerepe volt abban, hogy a PYD fegyveres szárnyát jelentő Népi Védelmi Egységek (YPG) végül meghátrálásra kényszerítette az ISIL militáns terroristáit. Annak ellenére, hogy éppen Szíria északi része volt az, ahonnan korábban a PYD „anyacége”, a PKK évtizedeken keresztül támadta fegyverrel Törökországot.
A második felvonásra az elmúlt hetekben került sor. Az YPG ezúttal nem csak megvédett egy várost, hanem elfoglalt egy olyat (szintén határvárost), amely eddig az ISIL kezében volt. Tal Abiyad elfoglalása egyúttal azt is jelentette: megszületett a területi folytonosság a kurd kézen lévő szíriai területek között. A kurd politikai vezetés már korábban is „kurd kantonokról” beszélt. Ezek összekötését Törökországban és máshol – például a kurdkérdésben szintén érintett Iránban is – egy leendő független kurd állam megteremtésére irányuló törekvésnek látnak. A PYD vezetője ugyan cáfolta ezt az állítást, de a dolgok belső logikája felől nézve az elszakadási törekvés reális forgatókönyvnek számít. Az aggodalmas várakozásokat csak fokozta, hogy a kurd fegyveresek etnikai tisztogatásba kezdtek a frissen elfoglalt területeken, arabok és türkmének ezreit űzve el, akik – mintegy kétmillió más menekülthöz hasonlóan – Törökországban kaptak menedéket. A török állami vezetés azonnal és erőteljesen kijelentette: nem fogják tűrni sem a demográfiai viszonyok erőszakos megváltoztatását, sem egy önálló szíriai kurd állam megteremtését – különösen úgy, hogy azt egy olyan erő vezetné, amely anyaszervezete korábban nyílt terrorháborút folytatott Törökországgal szemben.
A sajtóban azonnal elindultak a találgatások arról, hogy Törökország – a NATO második legnagyobb haderejével – vajon beavatkozik-e közvetlenül is a szíriai harcokba. A török állami vezetők nem siettek cáfolni a feltételezéseket, bár ilyen döntés egyelőre biztosan nem született. Régóta napirenden van ugyanakkor az a török követelés, hogy a nemzetközi közösség hozzon létre Szíria északi részén egy repüléstilalmi zónát, amely egyben pufferövezetet is jelentene a szíriai fegyveres csoportok és Törökország határa között. (Újabban Jordánia is hasonló igénnyel lépett fel.) A tervezett pufferövezet 110 km széles és 33 km mély lenne. A katonai biztonság mellett az is szempont, hogy itt állíthatnák fel azokat a menekülttáborokat, amelyekben a szíriai és iraki menekültek biztonságban meghúzhatnák magukat a harcok végéig (jelenleg török földön vannak). Mivel Törökországnak ez az elemi biztonsági igényből megfogalmazott kérése eddig süket fülekre talált, nem lehet kizárni azt, hogy saját felelősségre végrehajtott művelet végrehajtását fontolgatják. A végső döntés függhet attól is, hogy a választást megnyerő, de abszolút többségét elvesztő Igazság és Fejlődés Pártja (AK Parti) végül a „galamb” Köztársasági Néppárttal (CHP) vagy a „héja” Nacionalista Mozgalom Pártjával (MHP) köt-e koalíciós megállapodást.
A kurd-török viszonnyal kapcsolatban fontos kiemelni, hogy a közhiedelemmel ellentétben az elmúlt években mérföldes lépteket tettek meg egymás felé a megbékélés útján. Törökországban országos kurd nyelvű állami tévécsatorna indult, az iskolában lehet kurd nyelvet tanulni, a települések – ha a helyi többség úgy akarja – visszavehetik kurd nevüket, a hatóságoknál lehet kurd nyelven ügyeket intézni, a bíróságokon vallomást tenni. A kurd kultúra ma reneszánszát éli török földön. Viszonzásul a PKK két éve fegyverszünetet jelentett be, és úgy tűnt: a kurdok parlamenti képviselete, a Népi Demokrácia Pártja (HDP) és a kormányzó AK Parti megtalálják a modus vivendit a politika szintjén is. A választási kampány és a választást követő események ugyanakkor megtörni látszanak a biztató folyamatokat. A HDP – mintegy beleszeretve a Nyugat által rájuk testált szerepbe, mint akik arra hivatottak, hogy megtörjék Erdoğan elnök hatalmát – a legagresszívabb ellenzéki párt szerepébe bújt. Képviselőik megfenyegették a PKK ellen kurd falvakat védelmező önkéntes faluőröket, a PKK pedig jelezte: saját sikerének tekinti a HDP valóban kiugróan jó eredményét. (A kampány alatt gyakori téma volt, hogy a PKK miképpen gyakorol nyomást a kurd népességen belül arra, hogy a HDP-re szavazzanak. A kurdok nagyobb része ugyanis, főleg a konzervatív kurdok, az AK Partira szavaztak korábban.) A Nyugaton szinte „virággyerekekként”, idealista békeharcosokként ünnepelt HDP pillanatok alatt átváltott az agresszió hangjára. A PKK pedig ezzel együtt újra fegyveres akciókat követett el török földön – igaz, egyelőre áldozatok nélkül, de jelzésértékűen. Felerősödtek ugyanakkor a kurd belharcok is, a szélsőbalos PKK és a konzervatív iszlamista Hüda-par hívei között, több halottat is követelve az utcai harcokban.
A kurd helyzet tehát váratlanul ismét felforrósodott, még ha nincs is szó generális kurd-török szembenállásról. A törökországi kurdok közül ma is többen szavaznak az AK Partira, mint a HDP-re. A konszolidált viszonyokban érdekelt észak-iraki kurd autonóm terület (KRG) vezetőit szintén aggasztja, hogy szomszédságukban egy szélsőséges kurd entitás jöhet létre. (A KRG a török politika legfőbb stratégiai szövetségese a térségben.) Ugyanakkor a világpolitika boszorkánykonyháiban már egy mesterségesen létrehozandó „Nagy-Kurdisztán” terve készül – amely éppen úgy az amerikai érdekek első számú képviselője lenne a térségben, ahogy Koszovó a Balkánon. A szaúdi királyi udvar egyik vezető tanácsadója a globális háttérhatalom egyik alappillérének számító Council of Foreign Affairs (CFR) egyik előadásán adta elő a projekttervet, az arab-izraeli megbékélés egyik kulcsaként. A CFR kiadványa, a Foreign Affairs pedig nem győzi méltatni a „kurd konszolidációt”, ami a hivatalosan is terrorszervezet-listán lévő PKK-t méltatva vizionálja egy határokon átnyúló „pán-kurd konföderáció” létrejöttét.
Török-kurd megbékélésre, a folyamat végigvitelére szükség van. A mindenféle geopolitikai megfontolásokból, kalandor módra támogatott, terrorista eszközöket használó kurd szeparatizmus viszont nem ezt, hanem a háborús helyzet eszkalálódását okozhatja.
- ht -
Az írás rövidebb változata „Kurdkérdés újratöltve: új háborús front nyílhat Szíriában” címmel jelent meg a Napi Gazdaság 2015. július 6-ai számában.
