Az Európát elárasztó migránshullám legfontosabb kibocsátó térsége romokban hever. Az „arab tavasz” nevet viselő úgynevezett demokratizálódási hullám megbukott, és az egykori diktatúrákat káosz és létbizonytalanság váltotta fel. Hegedűs Tamás magyarországi geopolitikai szakértővel többek között a szír, az iraki és a líbiai válságról, illetve az Iszlám Államról beszélgettünk.
– Az észak-afrikai arab országok többsége két évtizeddel ezelőtt még működő gazdasággal rendelkező állam volt, ahova turisták milliói mentek szívesen. 2011-ben meglepetésszerűen mégis bekövetkezett a rengeteg áldozatot szedő „arab tavasz”. Mik voltak ennek az előzményei?
– Az „arab tavasz” megnevezés azt sugallja, mintha hasonló helyzetű országokban hasonló folyamatok zajlottak volna. Ez korántsem volt így. A számos különbség mellett voltak persze közös vonások is, kettőt emelek ki. Egyrészt a térségbeli államokban hatalmas népességrobbanás következett be, amivel sem a termőföldek eltartó ereje, sem a gazdaság növekedése nem tudott lépést tartani. Ahol pedig egyre több fiatal munkanélküli férfi él, ott mindig robbanásveszélyes a helyzet. Másrészt a közösségi médiák használata révén a szervezés nagyon gyorsan ment, de egyben a rémhírek és tévinformációk terjedéséhez, terjesztéséhez is könnyű terepet biztosított.
Az „arab tavasz” előtti állapotokat nem érdemes idealizálni. Gazdasági nehézségek itt, kemény elnyomással járó diktatúra ott, korrupt vezetés mindenhol – de legalább béke volt, ez kétségtelen. Ami rossz volt, az a változások után sem javult, a kevés jó meg semmivé vált. Az egyetlen kivétel talán Tunézia, ahol sikerült megtalálni a békés átmenetet, a minimális konszenzus útját. Egyiptomban a diktatúra újabb kiadását láthatjuk, Líbia és Szíria pedig „bukott állam” lett.
– Irak amerikai megszállásának a motivációjáról – miszerint Szaddam Husszein tömegpusztító fegyvereket rejteget – kiderült, hogy nem igaz. Vajon miért nem sikerült az amerikaiaknak és szövetségeseiknek pacifikálni a diktatúra utáni iraki közállapotokat, és újra elindítani Irakot a fejlődés útján?
– Az ún. „demokráciaexport” halva született ötlet volt. Nem sokkal a második iraki háború elindítása után nyilvánosságra kerültek a CIA azon előzetes jelentései, miszerint a központi hatalom szétverése után borzalmas belháborúk következhetnek. Tudták, és mégis így tettek. Nehéz eldönteni, ostobaságból vagy szándékos rombolásból. Irakban már az ISIL felbukkanása előtt is évente több tízezren estek a szektariánus összecsapások, merényletek áldozatául. A pártrendszereken alapuló képviseleti demokrácia nem valósítható meg ott, ahol az etnikai vagy vallási kötődés felülír minden más szempontot. Választáskor a síiták a síitákra, szunniták a szunnitákra, kurdok a kurdokra szavaznak.
– A polgárháborúvá terebélyesedett iraki háború milyen mértékben jelentett „követendő” példát a későbbi háborús fejleményekhez, amikor Líbia is a káoszba fulladt?
– Líbiában is, Irakban is olyan diktatúra volt, amelynek elnyomásától sokan szenvedtek. Akkor is, ha a többség számára viszonylag magas életszínvonalat biztosított. A központi hatalom szétesése után azonban a két ország csak részben került hasonló pályára. A többnemzetiségű és többvallású Irakban úgy-ahogy, de mégiscsak működnek az állami keretek. Líbia viszont darabokra esett annak ellenére, hogy vallásilag korántsem olyan megosztott, mint Irak vagy Szíria. A vákuumba ráadásul – külső erőként – betüremkedett a magát „Iszlám Államnak” nevezett ISIL is.
– Ma a világ Szíriáról beszél, ahol Bassár-el Aszad elnöknek 2011 márciusában még sikerült elfojtania a kezdődő kormányellenes tüntetéseket. Ha idejében megbuktatják Aszad elnököt, vajon mennyiben lenne ma jobb a helyzet Szíriában?
– Stabilitás, pláne béke aligha lenne ebben az esetben sem. Soha nem volt egyetértés a kormányellenes erők között, hogy milyen országot is akarnak Aszad bukása után felépíteni. Legnagyobb eséllyel egy fundamentalista szunnita erő vette volna át a hatalmat, de tekintve az ország tarka vallási és etnikai megosztását, ez csak újabb vérengzésekhez vezetett volna. A szunnita arabokban még elevenen él az emléke annak, ahogy a jelenlegi elnök apja, Hafez Al-Aszad milyen borzalmas mészárlással verte le a Muzulmán Testvériség lázadását 1982-ben. A bosszú, ami a rendszer bázisát jelentő alevita lakosságot érte volna, még ennyi év után sem maradt volna el. A mély etnikai és vallási ellentéteket korábban is csak az erős kezű diktatúra tudta a felszín alá szorítani. Ma már képtelenség, hogy bármely politikai erő egységes uralmat tudna biztosítani az ország felett. Távlatilag csak a terület szerinti szétválasztás hozhat nyugalmat.
– Időközben megjelent a világ egyik legrettegettebb terrorszervezete, az ISIL, amelynek finanszírozásáról és fenntartásáról ma is eltérő vélemények vannak. Hogyan jöhetett létre az Iszlám Állam, és miért nem sikerül a nemzetközi erőknek érdemben fellépni ellene?
– Bizonyosat nem tudhatunk, sok a kérdőjel. Egyfelől megvan az a szektás ideológiai ív, ami a szaúd-arábiai vahabizmustól a szalafizmuson és az Al-Kaidán át húzódik a magát „Iszlám Államnak” nevező ISIL-ig. Tehát van valós vallási háttere, még ha ezt hiba is lenne azonosítani az iszlámmal. Másfelől az ISIL olyan profizmust mutat fel szervezettségben és propagandában, ami piacvezető nyugati módszereket tükröz. A hatalomból kieső Baasz párt emberei – zömmel szunniták – tömegesen álltak be az ISIL mögé, felajánlva nekik katonai, rendőri és közigazgatási tapasztalataikat, ami miatt valóban képes a szervezet az államszerű működésre. Támogatottságuk is van a szunnita lakosság körében, akik az ún. „demokratizálást” a síiták uralomra jutásaként élték meg. Ahogy a hidegháború alatt a kommunista erők azért lehettek sikeresek több fejlődő országban, mert rendkívül népszerűtlen rendszereket váltottak le, ez az ISIL-re is érvényes lehet, dacára minden embertelenségüknek.
– Oroszország bekapcsolódása a szíriai hadműveletekbe újabb orosz–amerikai szembenállást eredményezett. Hírek szerint az orosz vadászgépek nem is az ISIL állásait, hanem Aszad elnök ellenzékét pusztítják. Ebben a sokismeretlenes konfliktusban milyen hátsó érdekek érhetők tetten?
– Mindkettőre csapást mérnek az oroszok. Azt sosem titkolta az orosz politika, hogy Aszadot támogatják a szíriai háborúban. Ez az elsődleges cél. Logikus, hogy azokat bombázzák, akik veszélyt jelentenek a kormányra – tekintet nélkül arra, hogy az ISIL-ről vagy a szíriai ellenzék részét képező iszlamistákról van szó. A légicsapásokat térképen ábrázolva jól látszik, hogy az orosz gépek szinte körbebombázták a kormány bázisát jelentő aleviták törzsterületét, mintha csak kijelölték volna a határait. Alighanem az orosz stratégiai cél sem terjed túl ezen. A Szíria feletti teljes uralomnak ma már semmi realitása, még együttes erővel sem. Az oroszok egy ilyen kísérletbe éppen úgy belebuknának, mint az amerikaiak Irak pacifikálásába. A törésvonalak metsző élességgel választanak szét alevitákat és szunnitákat, arabokat és kurdokat.
– Ez több új ország megjelenését feltételezi?
– Logikus lenne, hogy több ország jöjjön létre Irak és Szíria területén, de ennek formális megvalósulása előtt több komoly akadály is áll. A várható végeredmény inkább az, hogy államszerű entitások jönnek létre, amelyek határait demarkációs vonalak választják majd el, időnként kiújuló összecsapásokkal. Bármilyen rosszul is hangzik, de az ISIL-nek is reális esélye van arra, hogy tartósan fennmaradjon a szunnita többségű területeken. Az iraki kurdok akár a formális függetlenségig is eljuthatnak, így a bagdadi kormány uralma gyakorlatilag a síita Dél-Irakra szorul vissza, amit viszont Irán fog magához szippantani. És létrejöhet egy olyan – akár Szíria nevét és jogi státuszát megöröklő – alevita állam, amely az erőteljes oroszfüggés miatt leginkább a volt Szovjetunió területén létrejött szakadár területekhez – Dnyeszter-menti Köztársaság, Dél-Oszétia, Abházia, Hegyi-Karabah, Donyeck, Luhanszk – hasonlítana. Ez elég lehet ahhoz, hogy fennmaradjanak az orosz katonai bázisok, biztosított hátországgal.
– A környék országai közül Törökország és Irán stabil: nekik mekkora szerepük lehet a szíriai válság rendezésében?
– Tartós rendezés nem lehetséges a két regionális hatalom nélkül. Irán eddig is intenzíven vett részt a folyamatok alakításában. A bagdadi és damaszkuszi kormányok fő támogatójaként nemcsak létrehozta, hanem meg is védte az ún. „síita félholdat”, a libanoni Hezbollahhal bezárólag.
Törökországnak Irak és Szíria északi részén lehet fontos stabilizáló szerepe. Az iraki kurd regionális kormányzat évek óta Ankara stabil stratégiai szövetségese. Észak-Szíriában nehezebb a helyzet, mivel az ottani kurdok szintén önrendelkezést akarnak, a törökök viszont nagyon nem. Irakkal ellentétben ugyanis itt a Törökország ellen terrorháborút folytató Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) fiókszervezetei uralják a terepet. Az amerikai és török védnökség alatt működő biztonsági övezet létrehozása döntő mértékben befolyásolhatja az erőviszonyokat. Egyfelől kontroll alatt tartható a kurd önállósági törekvés, másfelől lehetőséget adna több millió menekült letelepedésére. Kérdés, hogy mennyiben keresztezheti a terveket az intenzív orosz katonai jelenlét.
– Európában egyre többen hangoztatják, hogy az észak-afrikai válsággócok megoldása nélkül semmi esély nincs a migránhullám jelentős mérséklésére. Ha ez így van, Európának mekkora szerepe lehet a válságrendezésben katonai és humanitárius szempontból?
– Világos, hogy ha a kibocsátó országokban rendeződik a helyzet, akkor kevesebben kelnek útra. A baj az, hogy ezt kimondani sokkal egyszerűbb, mint megvalósítani. Hogyan oldanánk meg? Katonai erővel? Gazdasági támogatással? Rengeteg kérdést vetne fel ez is, az is. Az amúgy is széthúzó Európai Unió országai aligha tudnának egyetértésre jutni benne. Egyelőre annyi várható, hogy a legtöbb menekültet befogadó országok – Törökország, Libanon, Jordánia – támogatást kapnak az EU-tól a menekülttáborok fenntartására. Ez azonban csak tüneti kezelés, a modern kori népvándorlás okait még nem számolja fel. Gyors megoldásra legjobb esetben sem számíthatunk.
Makkay József
Az interjú elektronikus formában megjelent itt.
