Ahogy arra előző bejegyzésünk is rámutatott, a török parlamenti választás az elsőséget eldöntötte ugyan, de a parlamenti többség sorsát nem. A konzervatív kormánypárt, az Igazság és Fejlődés (AK) pártja (AK Parti) a szavazatok 41 százalékával a mandátumok 47 százalékát nyerte el. A legnagyobb ellenzéki párt, a balközép Köztársasági Néppárt (CHP) 25 százalékkal 24 százalékot. A jobboldali radikális Nacionalista Mozgalom Pártja (MHP) 16, a kurd Népi Demokrata Párt (HDP) 13 százalékot kapott, ami mindkettőnek egyaránt 14,5 százalékot ér a parlamentben. Ami matematikailag azt jelenti: az AK bárkivel köt koalíciót, biztos többsége lehet. A kétharmadhoz az AK párt és a CHP koalíciójára lenne szükség, a háromötödhöz az MHP vagy a HDP is elég lehet. (Utóbbi jelentősége abban van, hogy ha a parlament 60 százalékkal elfogad egy új alkotmánytervezetet, azt népszavazásra lehet bocsátani, ahol már egy egyszerű többség is elég lehet az elfogadáshoz.)

(A kép forrása és részletes eredmények itt.)

Matematikailag természetesen az ellenzéki pártok összefogásából is létrejöhet egy új parlamenti többség, de ennek – a belső ellentéteken túl – egy másik komoly korlátozó tényezője is van. Az alkotmány szerint Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök a győztes párt vezetőjét, Ahmet Davutoğlu miniszterelnököt kéri fel az új kormány megalakítására. A helyzeti előny tehát az AK pártnál van – „ellenzéki” kormányalakításra így még a lehetőség szintjén is csak akkor kerülhet sor, ha mindhárom párt következetesen visszautasítja a koalíciós lehetőséget a 2002. óta kormányzó Igazság és Fejlődés pártjával.

Az induló álláspontok mind a négy párt esetében komoly akadályokat jeleznek. Az AK a választás utáni nyilatkozataiban egyértelművé tette, hogy nem enged a legfontosabb választási céljaiból, koalíciós érdekből sem. Akkor inkább kisebbségi kormányzásra és előrehozott választásra készül. De mik ezek a sarkalatos célok? Az egyik az új alkotmány elfogadása, benne a prezidenciális rendszerre való áttéréssel. A másik a kurd megbékélési folyamat végigvitele. Utóbbiban a HDP biztosan partnere lenne (ahogy volt korábban is, egészen az eldurvuló kampányig), a MHP viszont – nyilatkozatai szerint – blokkolná azt. Az elnöki rendszert a MHP talán még támogatná is (eddig legalábbis nem tiltakoztak határozottan a felvetés ellen), a HDP viszont egyértelműen elutasítja. A „régi rendet” megtestesítő CHP az elnöki rendszert határozottan elutasítja, de a kurd megbékélés iránt sem lelkesedik. A jelenlégi ellenzéki pártok összefogását a MHP és a HDP közötti antagonisztikus ellentét teszi nehezen elképzelhetővé.

A választás után meglepően kritikussá vált vezető kormánypárti napilap szerkesztőségi állásfoglalásában – és számos véleménycikkben – zárta ki egy esetleges koalíció támogatását. Erdoğan államfő, az AK alapítója és háromszoros korábbi miniszterelnöke ugyanakkor a választás másnapján kiadott közleményében kijelentette: a kialakult helyzetben egy pártnak sincs lehetősége arra, hogy egyedül kormányozzon, és felhívta a pártok figyelmét arra, hogy felelősen őrizzék meg a stabilitás légkörét az országban.

A választás előtt – koalíciós kényszerhelyzet esetére – a legnagyobb esélyt a MHP-vel való megállapodásnak adták az elemzők. Ha az AK ragaszkodik fő céljaihoz, ez azt jelentené, hogy a nacionalista pártnak is el kellene fogadnia a kurd megbékélést. Ami ugyan merész feltételezésnek tűnik, de nem lehetetlen. A kurd politikai szervezetek ugyanis már lemondtak nem csak a függetlenségről, hanem a területi autonómiáról is. A kulturális önrendelkezés pedig már ma is meg van, az AK párti kormányok reformjainak következtében. Volt már rá példa, több ország történelmében is, hogy végül a „héják” tudtak jó békét kötni egymással.

Az AKP-MHP együttműködés lehetőségének esélyét erősítette eleinte, hogy az ellenzéki pártok közül a MHP volt az, amelyik első nyilatkozataiban nem zárta ki a koalíciót. Ezzel szemben másnap Devlet Bahçeli pártelnök olyan dörgedelmes kirohanást intézett az AK ellen, amivel szinte rálicitált a baldali pártokra (CHP, HDP), mereven elzárkózva a közös kormányzás lehetőségétől, vállalva akár egy előrehozott választást is. A meglepően konfrontatív megközelítés okát csak találgatni lehet. Közrejátszhat, hogy a választások nagy nyertese, a kurd HDP mellett a MHP volt az, amelyik növelni tudta szavazóinak számát, ami nagyobb kockázatvállalásra sarkallhatja az elnököt. De azt se lehet kizárni, hogy csak saját induló pozícióját emelte magasra a későbbi tárgyalások előtt. Azt ugyanis ki lehet zárni, hogy a MHP a belátható jövőben elsőséget szerezzen, pláne nem abszolút többséget. Reális esélye annak lehet, hogy a CHP-vel együtt érnek el összességében többséget, de jelenleg ettől is igen messze állnak. A CHP ráadásul még veszített is a támogatottságából, ami láthatóan óvatossá teszi őket. Kemal Kılıçdaroğlu pártelnök – akit pártján belül is sokan támadnak a sorozatosan elveszített választások miatt – kijelentette: a jelenlegi keretek között kell megoldást találni a kormányzásra. Ami egyben arra is utal: a CHP kész a kompromisszumokra egy esetleges koalíciós részvétel érdekében. Más esélyük alighanem távlatilag sincs: bár a CHP-t maga Musztafa Kemal Atatürk alapította, és sokáig állampártként funkcionált, az 1950 óta megrendezett többpárti parlamenti választások egyikén sem tudott győzni – egyetlen reális esélyük tehát a koalíciós partnerség.

A friss győzelemélmény miatt a leginkább meg nem alkuvó ellenzékinek jelenleg Selahattin Demirtaş, a kurd HDP társelnöke látszik, ami lélektanilag és politikai marketing szempontjából ugyan érthető, de politikailag csekély racionalitású hozzáállást jelent. A kurd megbékélési folyamat előrehaladását ugyanis éveken keresztül az tette lehetővé, hogy a HDP-nek sikerült eredményesen tárgyalnia a kormányzó AK párttal, megoldásokat találva sok nehéz kérdésre. A MHP mellett ezért a HDP volt az, amelyet előzetesen el lehetett képzelni az AK partnereként, koalícióban vagy külső támogatóként. Demirtaş ugyanakkor láthatóan beleszeretett abba a szerepbe, amit nem kis mértékben Nyugatról toltak rá, miszerint ő lenne az AK párti „tekintélyelvű rendszer” (hogy ennél durvább sajtóbeli jelzőket ne is említsek) legfőbb ellensúlya, ami miatt szinte szabadságharcosként ünneplik a fősodratú világsajtóban a terrorista PKK-val kapcsolatát mai napig meg nem szakító HDP vezetőjét. A kurd nemzeti érdek érvényesítése szempontjából ugyanis bőven megérné akár az elnöki rendszer támogatása is, ha ezzel pontot lehetne tenni a több évtizedes török-kurd konfliktusra. Amiben az AK pártnál keresve se találnának jobb partnert.

Az esélylatolgatásnál a matematika és a politikai rokonszenvek, ellenszenvek mellett ne feledkezzünk meg a procedurális meghatározottságokról sem. A menetrend sok mindent eldönthet. Az első kormányalakítási felkérést mindenképpen Davutoğlu kapja. Addig, amíg nála van a labda, a többi párt legfeljebb a háttérben egyeztethet, bármiféle közjogi következmény nélkül. Csak ha mindhárom párt következetesen visszautasítja az együttműködést, akkor kerülhet sor Kılıçdaroğlu (CHP) felkérésére.

A helyzet klasszikus „fogolydilemma” is lehet. Ha a három ellenzéki párt megegyezik az együttműködésben, akkor az csak úgy kaphat esélyt, ha mindannyian elutasítják az AK hívását. De ha bármelyik a három közül azt gondolja, hogy a másik kettő valamelyike „kiugorhat” a játszmából, különalkut kötve az AK-val, akkor késztetést érezhet arra, hogy megelőzze a másik kiugrót, és ő kössön különalkut. Vagyis ilyen koreográfia mellett egy ilyen véd- és dacszövetség meglehetősen törékeny lehet.

Ha a CHP vezére is kudarcot vall, és még a 45 napos határidőn belül vannak, akkor jöhet egy harmadik személy. (Erre még visszatérünk.) Ha pedig senkinek sem sikerül kormányt alakítania, akkor jöhet csak az előrehozott választás. Vagyis a lehetséges kimenetekről nem egy időben döntenek a résztvevők – mindig az van előnyben, akinél éppen a labda van.

A török belpolitikában láthattunk már furcsa koalíciókat, így nem túlzás azt mondani: minden elképzelhető, és mindennek az ellenkezője is. Ahogy Süleyman Demirel egykori miniszterelnök és köztársasági elnök fogalmazott egy korabeli koalíciós fordulatánál: a tegnap az tegnap volt, ma ma van; mindig van megoldás legitim alapon. Bármennyire is kölcsönösen kizártnak tűnik ma bármelyik koalíciós felállás, az ország stabilitása – és persze a megszerzett eredmény megőrzése – komoly kompromisszumokat tehet nem csak szükségessé, hanem elfogadhatóvá, így lehetségessé is. Már csak azért is, mert egy esetleges őszi előrehozott választáson sem lehet földindulásszerű változásokra számítani: kisebb elmozdulásokkal többé-kevésbé hasonló eredményre számíthatnánk. (A kis különbség persze jelenthet nagy változást is a végeredményben, de ennek iránya megjósolhatatlan.) A koalíciós megállapodásnak így nagyobb esélye van, mint ahogy az elsőre látszik.

Az AK párt koalíciós mozgásterét a MHP és a HDP vonatkozásában már körbejártuk. Ami azonban a választások előtt a legkevésbé tűnt valószínűnek, annak az esélye az elmúlt napokban felértékelődött: mégpedig egy AKP-CHP koalícióé. Minden meglévő, sok esetben igen éles ellentét mellett is ez olyan nagykoalíció lenne, amelyet az üzleti világ nagy örömmel támogatna, és talán a világnézeti konfliktusokat is tompítaná az országban. Kılıçdaroğlu kompromisszumkészségre utaló nyilatkozatai mellett az is az ilyen irányú találgatásokat erősíti, hogy Erdoğan elnök soron kívül, meglepetésszerűen hívta meg és fogadta Deniz Baykalt, aki a CHP korábbi elnöke volt, és most rangidősen került vissza a parlamentbe. (A veterán politikus korelnökként fogja irányítani az új törvényhozás alakuló ülését.) A zártajtós megbeszélésről jó hangulatban jöttek ki a résztvevők, és Baykal azt hangsúlyozta: az államfő bármilyen koalíciót elképzelhetőnek tart, akár egy AK nélküli, CHP-MHP-HDP koalíciót is. Mivel azonban két nagy formátumú, rutinos politikusról van szó (akiknek 2003-ban már volt egy korszakváltó közös akciójuk, annak ellenére, hogy a barikád ellentétes oldalán álltak), ez ne tévesszen meg senkit. Nagyobb eséllyel lehetett szó a kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt esetleges együttműködéséről. Ami persze könnyen Kılıçdaroğlu székébe kerülhet, de vele amúgy is sokan elégedetlenek a párton belül.

Az, hogy ki lesz a megválasztott új elnöke a háznak, már a koalíciós lehetőségek főpróbájának tekinthető. Vajon meg tudja-e nyerni az AK párt valamely másik frakciót jelöltjének támogatására? Vagy kész-e átadni ezt a pozíciót, egy későbbi koalíciós megállapodás érdekében? (Itt akár Baykal is szóba jöhet.) Vagy kész-e az ellenzék arra, hogy közösen támogasson egy AK-val szembeni jelöltet? Akárhogy is, ez már sokat fog előre vetíteni a lehetséges kormányzati szereposztásból.

Nagy kérdés persze, hogy a kormányalakítással megbízott Davutoğlu mekkora mozgásteret kap az alkudozásban. Feláldozhatja-e például az elnöki rendszerre való áttérést, a stabil kormányzás érdekében? Ha ezt megteszi, akkor saját pozícióját rendkívül megerősítheti (a CHP-vel együtt akár kétharmados többséggel is), Erdoğan elnöki politikai súlyával szemben viszont erős kihívást jelentene. Mai nyilatkozatában mindenesetre kijelentette: az emberek nemet mondtak az elnöki rendszerre, és a közakarat ma koalíciós kormányt akar. Neki, mint a győztes párt kormányalakítással megbízott vezetőjének az a feladata, hogy működőképes koalíciót hozzon létre. Közel négy nap hallgatás után megszólalt Erdoğan elnök is, egy nyilvános rendezvényen, szintén azzal az üzenettel, hogy a parlamentbe jutott pártok jussanak egyetértésre a koalíciós kormányzásban.

A tárgyalások próbára tehetik az egyes frakciók egységét. Mi van, ha a képviselők egy része megállapodást akar, másik része nem? Tudomásul veszi-e mindenki a belső döntéseket, vagy akár szakadásokra is sor kerülhet? És ha igen, melyik lesz az a párt, amelyik elsőként szakad? (Ha egy párt hasad, a többit hasonló veszély már kevésbé fenyegeti, mivel vélhetőleg az ez esetben el is dönti a kormányzás sorsát.) És mi van akkor, ha az AK tárgyalási szándéka csak taktikai jellegű, hogy minél jobban jöjjön ki a tárgyalási folyamatból, és valójában már egy előrehozott választásra készül?

A megannyi nyitott kérdés mellett ott van egy eddig nemigen emlegetett lehetőség is. Mindkét kemalista ellenzéki párt, a CHP és a MHP képviselői között is van egy-egy olyan tekintélyes, politikailag szinte semleges szereplő, akik – ha úgy hozza a matematika – egy technokrata jellegű kormány élére is állhat. A CHP visszahozta a parlamentbe azt a Kemal Dervişt, aki 2001-ben gazdasági csúcsminiszterként válságmegoldó csomagjával kirántotta Törökország gazdaságát a mély válságból, és elindította máig tartó növekedési pályáján. A MHP pedig Ekmeleddin İhsanoğlut, aki tavaly a MHP és a CHP közös államfőjelöltje volt, korábban pedig hosszú ideig az Iszlám Világkonferencia sikeres főtitkáraként nemzetközi szinten is nagy tekintélyt vívott ki magának. Ők lehetnek az ellenzék aranytartalékai egy olyan koalícióban, amely vagy a MHP, a CHP és a HDP között köttetik, vagy a HDP kívülről támogatna egy MHP-CHP koalíciót. De mindez csak akkor merülhet fel egyáltalán, ha az első körben az AK pártnak egyik lehetséges partnerét sem sikerül meggyőznie az együttműködésről. Erre pedig több hét is a kormánypárt rendelkezésére áll. A helyzeti előny így – több okból is – az Igazság és Fejlődés (AK) Pártja oldalán van.

- ht -