Rendszerek jönnek, mennek, a térkép marad. Még ha a határokat időnként át is rajzolják, a hegyek és völgyek, tengerek és tengerszorosok ugyanott vannak. A fő geopolitikai célok a cári udvarban, a szovjet rendszerben és ma is változatlanok. A meleg tengeri kikötők és a Szorosok birtoklása több évszázados orosz álom. A játszmában most a kurdokat is felhasználhatják.

Az ősszel kezdődött orosz légicsapások jelentős mértékben elbillentették az erőviszonyokat Szíriában. Mivel a bombázások elsősorban a szíriai ellenzékre irányultak, a kormányerők jelentős támogatást kaptak a polgárháborúban. (Kép forrása itt.) De a magát „Iszlám Államnak” nevező szervezet is érzékeny veszteséget szenvedett el. Mivel ezzel párhuzamosan az amerikai légicsapások is folytatódtak Irakban, az ISIS mindkét országban meggyengült annyira, hogy elveszítette területeinek 14 százalékát. A bombázások az ISIS anyagi erejét is megroppantották. A terrorszervezet tehát visszaszorulóban van, bár meggyengülve is komoly biztonsági fenyegetést jelent a világ számára.

Az orosz katonai intervenció előtt az alevita vallási kisebbségre támaszkodó szír kormányzat az összeomlás határára ért. Fennhatósága visszaszorult az alevita törzsterületekre, de itt is komoly fenyegetéssel nézett szembe. Az orosz beavatkozás az utolsó pillanatban mentette meg Basar Al-Aszad rendszerét, amely rövid időn belül ellentámadásba ment át, és több települést visszafoglalt. Az orosz légitámogatásnak köszönhetően azonban nemcsak a kormányerők, hanem a kurd milíciák is növelni tudták mozgásterüket, ami újabb konfliktus forrását jelenti.

Bár a sajtó előszeretettel beszél „a” kurdokról, egységes kurd nemzetről nem beszélhetünk. Négy ország területén élő népcsoportjaik vallásilag és nyelvileg is sokfélék, helyzetük és érdekük is eltérő. A törökországi kurdok – hosszú évtizedek elnyomása után – ma már a kulturális autonómia minden elemével rendelkeznek, a kormány reformtörekvései és az eredményes titkos háttértárgyalások miatt. Militáns szárnyuk, a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) ennek ellenére tavaly július 11-én felmondta a két éve érvényben lévő tűzszünetet, újraindítva terrortámadásait, amit két hét múlva a török biztonsági erők válaszcsapása követett. Azóta se a terrorhullám, se a terrorellenes fellépés intenzitása nem csökkent. Délkelet-Anatólia egy részét ma már szinte polgárháborús viszonyok jellemzik.

Irakban a kurdok hosszú évek óta széleskörű autonómiát élveznek. A Kurdisztáni Regionális Kormányzat az önálló államiság szinte összes feltételével rendelkezik, a függetlenség kikiáltása ennek „csupán” formalizálása lenne. A PKK-val ellentétben azonban nem ellenségei, hanem stratégiai szövetségesei a török kormánynak, így Ankara nem is ellenezné a függetlenedést. Az iraki kurdok nem Törökországgal, hanem a PKK-val állnak szemben, akik 2013-ban fegyverestül települtek át az észak-iraki hegyekbe. A kurd kormány többször is felszólította őket a távozásra, mindeddig hiába.

A szíriai kurd szervezetek ezzel szemben a PKK helyi szárnyaként működnek. A Demokratikus Unió Párt (PYD) és annak fegyveres szárnya, a Népi Védelmi Egységek (YPG) ezért potenciális fenyegetést jelent Törökország biztonságára, még ha eddig tartózkodtak is a terrorakcióktól. Ankarának elemi biztonsági érdeke, hogy déli határai mentén létrejöjjön az a biztonsági övezet, amely egyrészt távol tartja az ISIS-t a török határoktól, másrészt megakadályozza a PYD uralma alatti területek egyesítését.

(Kép forrása itt.) Az orosz beavatkozás ugyanakkor alapjaiban fenyegeti ezt a tervet. Ehhez jött hozzá, hogy az orosz légierő azokat a területeket kezdte el bombázni, ahol a szíriai török (türkmén) kisebbség él. A török diplomácia többször is erélyesen tiltakozott a határon túli nemzetrészeket ért támadások miatt (aminek semmi köze nem volt az ISIS elleni műveletekhez), hiába. Ezután következett az a lövés, ami a versengő együttműködést ellenséges viszonnyá fordította át Törökország és Oroszország között.

Amint arra január 21-ei bejegyzésünk is rámutat, az orosz-török geopolitikai konfliktusnak több évszázados gyökere van. Oroszország már a XVIII.században is az Oszmán Birodalom rovására terjeszkedett, amikor megszállta a Krímet, elűzve annak kipcsak-török lakosságát.  A Kaukázus megszállásával pedig végleg megszűnt az az állapot, amikor a Fekete-tenger oszmán beltenger volt. A balkáni oszmán uralmat szintén orosz hadjáratok törték meg, hozzásegítve a térség ortodox népeit az elszakadáshoz, elűzve onnan vagy hétmillió török földművest és városlakót. A végcél, a nagy vágyálom azonban nem valósult meg: a Boszporusz és a Dardanellák nem kerültek orosz uralom alá. Ebben nem csak az akkor már gyengélkedő szultánság akadályozta meg a cári birodalmat, hanem az erőegyensúly borulásától tartó brit és francia politika is. A Földközi-tengerre kijutás így lehetővé vált ugyan a Fekete-tengeri bázisok birtoklásával, de a kapu kulcsa török kézben maradt.

A Szovjetunió újabb fontos lépéseket tett az orosz geopolitikai álmok beteljesítése terén: a szocialista Szíria jóvoltából haditengerészeti bázist építhetett Tartusz városa mellett. Miután Moszkva Vietnamban és Kubában feladta a hasonló szovjet örökséget, érthető ragaszkodása a megmaradt egyhez. Ami egyben a katonai beavatkozásra is elegendő okot adott. Ezzel, ha Szíria egész területén nem is tudják helyreállítani az Aszad-rendszer uralmát (a szunnita többség ezt ma már semmiképpen nem fogadná el), az alevita törzsterületen stablizálhatnak egy részállamot, amely továbbra is szilárd bázisa lehet a térségbeli katonai és hírszerzési műveleteknek.

Ha azonban orosz-szír-iráni fegyveresek átlépik reális befolyási övezetük határát, az a konfliktus elfajulásával fenyeget. (Kép forrása: itt.) Ez ugyanis már a tervezett török biztonsági övezet rovására történne, közvetlen fenyegetést jelentve Törökország számára. Különösen ha ez – a másik irányból – a kurd milíciák további területfoglalásával járna együtt. Ankara ebben rég kijelölte a „vörös vonalat”: ha a PYD/YPG átlépi az Eufráteszt, akkor ugyanolyan katonai csapásokra számíthat, mint a PKK Észak-Irakban. De hasonlóan háborús ok lehet az a terv is, miszerint Észak-Szíriában, a török határ közelében orosz légitámaszpont épülne. Törökország egyik esetben sem nézné tétlenül a területi épségét és elemi biztonságát fenyegető lépéseket, és akár nyílt háborúba is bocsátkozna határainak és népességének védelmében. Ennek elkerülésére csak egy mód van: egymás befolyási övezeteinek tiszteletben tartása.

- ht -

Az írás rövidebb változata megjelent a Magyar Idők február 11-ei számában, Törökország kockázatos helyzetben címmel.