Az elmúlt hónapok külpolitikai eseményei hírei és elemzései között vezető téma volt az Oroszország és Törökország között kialakult, egyre súlyosbodó konfliktus. A két ország és azok elődei – a Szovjetunió és a cári Orosz Birodalom, valamint az Oszmán Birodalom – között az érdekellentétnek olyan mély geopolitikai gyökerei vannak, amelyek ismeretében inkább a békés együttműködés lenne a meglepő.

Ennek ellenére hosszú évekig ez reális forgatókönyvnek tűnt, és távlati esélye ma sem nullázódott le. Jelen elemzés nem csak a konfliktus történelmi, földrajzi, etnikai és vallási gyökereit mutatja be, hanem annak lehetséges kimenetét, beleértve a globális egyensúlyi viszonyokra gyakorolt lehetséges hatását is. A következők szerint tagolva:

• Az orosz-török geopolitikai verseny évszázadai
• Az együttműködés évei
• A konfliktus kitörése és eszkalálódása
  • Az orosz gép lelövése
  • Türkmének Szíriában
  • A tervezett biztonsági övezet
  • Fojtópont: a Szorosok (a Boszporusz és a Dardanellák)
  • A kurd kártya
  • Kereskedelmi háború
• Globális geopolitikai kilátások

Az orosz-török geopolitikai verseny évszázadai

A mai Törökország és a mai Oroszország történelmi elődei között a geopolitikai versenyfutás évszázadok óta zajlik. A cári Orosz Birodalom magterületének, az egykori Moszkvai Nagyfejedelemségnek a déli irányú terjeszkedés természetes törekvése volt. A nagy eurázsiai sztyeppe felől ugyanis Moszkva és az orosz törzsterület védtelen volt, nem rendelkezett természetes határral.

A természetes határokig messzire kellett nézni, de a térkép egyértelműen kijelölte azokat: déli irányban ezek a Fekete-tenger és a Kaukázus lehetettek. Ezek a területek azonban éppen a kiterjedése tetőpontján lévő Oszmán Birodalom közvetett érdekeltségébe, de legalábbis a „közelkülföldi” védő-övezetébe tartoztak, zömmel muzulmán népességgel. Az összeütközés így elkerülhetetlen volt. (Kép forrása itt.)

Oroszország másik erőteljes földrajzi meghatározottságát a meleg tengeri kikötők hiánya jelentette, aminek híján a birodalom bár egyre hatalmasabb lett, a világtengerekre nem juthatott ki. Kitörést két irányban kereshetett: nyugat felé ez a lengyel és a svéd királysággal jelentett kikerülhetetlen konfliktust, amelyek kimenetele változó sikerű volt, de végül Oroszország javára dőlt el. A birodalom elérte a Balti-tengert, az ottani jégmentes kikötőket, és új fővárosát is itt építhette fel. Déli irányban azonban ismét csak az Oszmán Birodalomba ütközött az orosz expanziós szándék. A XVI. századra a Fekete-tenger gyakorlatilag oszmán beltengerré vált, legerősebb hídfőjeként a Krím-félszigettel, ahol a vazallus Krími Tatár Kánság volt az úr, nagyrészt kipcsak török lakossággal. Moszkva csapásiránya ezért először a Krím felé irányult, de hamarosan kiterjedt a Kaukázusra is, ahol több olyan kánság terült el, amelyek hol az oszmán, hol a perzsa birodalomtól függtek, hol többé-kevésbé szabadon élték életüket. A XIX. század utolsó harmadára be is érett az expanziós törekvés: a Fekete-tenger medencéjének északi és keleti fele orosz uralom alá került, erőteljes etnikai tisztogatással kísérve. A nyugati partvidék azonban továbbra is török uralom alatt állt, és ami a legfájóbb volt Moszkvának: az oszmán állam szilárdan tartotta kezében a Szorosokat, a Boszporuszt és a Dardanellákat – beleértve a fővárost, Konstantinápolyt, Isztambult is, ami egykor a keleti ortodox kereszténység központja volt, de 1453-as eleste után már az iszlám világot kormányozták innen. (A mindenkori szultán I. Szelim óta egyben az iszlám világi oltalmazója, a kalifa címet is viselte, egészen 1926-ig.) Hiába jutott ki tehát Oroszország a Fekete-tengerre, ha az onnan kivezető kijáratot továbbra is török riválisa tartotta kézben.

A stratégiai cél tehát egyértelmű lett: Konstantinápoly és a Szorosok elfoglalása, bármi áron. Amit praktikusan össze lehetett kötni a balkáni oszmán uralom szétzúzásával, megteremtve a szárazföldi utat is az egykori Bizánc felé. Mivel a Balkánon zömmel ortodox keresztény népek éltek, többségében szlávok, a katonai beavatkozás ideológiai hátterének mind az ortodox védhatalom szerepe, mind a pánszláv eszme megfelelt. Volt olyan történelmi pillanat, amikor az orosz hadsereg karnyújtásnyi távolságra került Isztambulhoz, és a végső rohamban csak a hatalmi egyensúly megbomlása miatt aggódó nagyhatalmak, mindenek előtt Nagy-Britannia diplomáciai beavatkozása akadályozhatta meg. Bár Görögország még brit segítséggel lett független, az Oszmán Birodalom további balkáni részeinek leszakadása egyben olyan erős oroszfüggést is jelentett az újonnan létrejövő államoknak, ami az egyensúly fenntartása érdekében immár az „Európa beteg emberének” nevezett Oszmán Birodalom megsegítését indokolta. A XIX. század végének és a XX. század elejének geopolitikai színterét így nagymértékben az ún. „keleti kérdés” uralta, ami gyakorlatilag az oszmán uralom alól kikerülő területek újraelosztását jelentette, elsősorban a brit, francia és orosz birodalmi ambíciók szerint.

A sorozatos orosz győzelmek után a nagyhatalmi játszmákban erőteljes fordulatot jelentett a krími háború (1853-56), amikor a két tengeri nagyhatalom, Nagy-Britannia és Franciaország immár az Oszmán Birodalom mellett és annak érdekében avatkozott be a Fekete-tengeri konfliktusban, nyílt háborút folytatva Oroszország ellen. A háborúban az orosz cár szövetséges nélkül maradt (még a pár évvel korábban általa megsegített Habsburg uralkodó sem állt mellé), és végül súlyos vereséget szenvedett, ami miatt egy időre megtorpant a déli irányú további expanzió.

Az I. világháború során az oszmán és a cári orosz birodalom ismét egymással szemben állt, de az összecsapások színtere elsősorban a Kaukázus volt. Meglepő módon a Szorosok nem jelentettek első számú katonai csapásirányt Oroszország számára – amiben szerepet játszott az is, hogy Isztambul orosz uralom alá kerüléséhez sem brit, sem francia szövetségeseik nem járultak volna hozzá.

Újabb fordulópontot jelentett, hogy az I. világháború végén, illetve azt követően mind az orosz cár, mind az oszmán szultán állama összeomlott, és mindkét monarchia helyén új állam jött létre. Az Orosz Birodalom területének nagy részén a Szovjetunió, az Oszmán Birodalom geopolitikai örököseként, de új államként a Török Köztársaság. A fiatal török állam sikeres függetlenségi háború révén bővítette ki fennhatóságát az 1920-ban eredetileg neki ítélt területek háromszorosára, így ha a birodalmi területek nagy részét el is veszítette, az etnikai törökök nagy részét sikerült saját államának keretei között tartania. (A 20 millió fős lakossággal megalakult köztársaság lakóinak mintegy egyharmada balkáni menekült volt – az orosz invázió és a helyi lakosság bosszúja elől 6-7 millió török vagy más etnikumú muzulmán menekült Anatóliába.) A köztársaság alapítója, Musztafa Kemal Atatürk vezéreszméje a „béke otthon, béke a világban” volt, ami a gyakorlatban következetes semlegességi politikát jelentett. Bár Törökországnak is lehettek revíziós céljai (elsősorban Szíria és Irak mandátumterületek irányába), de ezekről lemondott, a fiatal állam stabilitásának biztosítása érdekében. A Szovjetunióban Sztálin uralma alatt – elvetve Trockij világforradalmi terveit – szintén a belső hatalmi rend megszilárdítása lett a cél, expanzióra ekkor még kevés energia jutott. És bár a kommunista Moszkva sem ekkor, sem később nem mondott le arról, hogy a Török Köztársaságot a maga oldalára állítsa, netán beolvassza új tagállamként a Szovjetunióba, Atatürk és utódai ennek határozottan ellenálltak. (Bár Atatürk erőteljes nacionalizmusa mellett baloldali volt, szociáldemokrata nézetekkel, de a bolsevizmust pedig halálos veszélynek tartotta.) A Szovjetunió és Törökország viszonyát így a két háború között és a II. világháború alatt a semlegesség jellemezte.

A hidegháború ismét két ellenséges táborba terelte a két országot. Törökország 1950-től a NATO tagja lett, így a nyugati szövetségi rendszer részeként a szovjetek által vezetett kommunista blokkal szemben az ütközőállam szerepét töltötte be egy stratégiai fontosságú régióban. Nem nehéz belátni, mekkora geostratégiai jelentősége volt ennek akkoriban. A Szovjetunió erőteljes expanzióban volt az akkor „fejlődő világnak” nevezett, jórészt gyarmati uralom alól frissen felszabadult országok körében, így a közel-keleti és észak-afrikai arab országokban is. Algéria, Tunézia, Líbia, Egyiptom, Szíria és Irak egyaránt a szovjet befolyási övezet része lett. A térképre nézve jól látszik: milyen geopolitikai erőt képviselt volna ez a térség, ha – megteremtve a földrajzi folytonosságot is – Törökország is a szovjetbarát blokk részévé vált volna. Törökország a NATO és a nyugati világ melletti stratégiai döntésével gyakorlatilag elvágta a Szovjetuniót közel-kelet szövetségeseitől.

Mindennek persze súlyos ára volt. A Szovjetunió – különösen annak titkosszolgálata, a KGB – mindent megtett Törökország stabilitásának megbontásáért. Ha kellett, a kurd szeparatizmust támogatta (már a negyvenes években is, de különös erővel a nyolcvanas évektől), ha kellett, szélsőbaloldali terrorszervezeteket, amelyek a hatvanas-hetvenes években szinte polgárháborúba taszították az országot. (Beavatkozási alapot adva egyben a hadseregnek két ízben is, az 1971-es és 1980-as katonai puccsal.) A KGB-s aktivitás még a ciprusi „mellékhadszíntéren” is erős volt, ahol Moszkva – az ideológiai szembenállásokat félretéve – a mindenkori görög vezetést támogatta, élén az érsek államfővel (paradox módon mintegy pán-ortodox együttműködést valósítva meg a kommunizmus vörös lobogója alatt). A konfliktus új forrását jelentette, hogy az 1980-as katonai puccs utáni első szabad választáson hatalomra jutott, jobbközép alapállású Turgut Özal (aki rövidesen az Atatürk utáni idők legnagyobb hatású vezetőjévé vált) újra felfedezte és meghirdette a pántürk eszmeiséget és programot, amivel a düledező Szovjetunió keretei között létező türk államokat akarta megszólítani, egyben gazdasági érdekkörébe vonni. Máig tartja magát az a városi legenda, hogy korai, 1993-as halálához a KGB – illetve annak utódszervezete – is hozzájárult. (A mérgezés gyanúját azóta sem sikerült igazolni.) A pántürk program mindenesetre lekerült a török állami politika napirendjéről, és azóta sem került vissza. (A 2002-től teret nyerő „neo-ottomán”  politikai más  alapon nyugszik, és a céljai is mások.)

Minden meglévő potenciális konfliktus ellenére a gazdasági kapcsolatok erősödni kezdtek a két ország között, mindenek előtt az energetika területén, de más szektorokban is. A putyini fordulat után megerősödött orosz gazdaság természetes partnert talált Törökországban, ami sok lehetséges konfliktust segített ha nem is megoldani, de mindenesetre félretenni.

Az együttműködés évei

A konfliktusok évszázadai után a harmadik évezred elejére Oroszország és Törökország viszonyában az együttműködés lett a meghatározó, ami mindkét országnak javára vált. A közeledés egyre inkább politikai síkon is megvalósult. Ennek talán legerősebb megnyilvánulását jelentette az, amikor a Déli Áramlat meghiúsulása után Vlagyimir Putyin orosz elnök 2014. decemberében –törökországi látogatása során –török kézbe helyezte az Európa felé vezető egyik fontos gázcsapot,  bejelentve a Déli  Áramlatot kiváltó Török Áramlat megépítésének tervét. (Kép forrása itt.) Mindezt úgy, hogy ekkor már régóta ellentétes oldalon álltak a szíriai háborúban. A Török Áramlat megépítése ugyanakkor már a mostani orosz-török konfliktus előtt megrekedt, amiben az azóta már meghaladott török belpolitikai bizonytalanság és az orosz gazdasági nehézségek egyaránt közrejátszottak.

A meglévő konfliktusok ellenére a két ország vezetői komoly gesztusokat tettek egymás felé. Recep Tayyip Erdoğan – akkor miniszterelnök – részéről elhangzott az is, hogy Törökország akár az Eurázsiai Unióhoz vagy a Sanghaji Együttműködéshez is csatlakozna, a két ország közötti kereskedelemben pedig a nemzeti valutában számolnának el.

A konfliktus kitörése és eszkalálódása

Az orosz-török konfliktus Oroszország szíriai beavatkozásával lépett új szakaszba. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az orosz intervenció veszélyeztetheti Törökország fő geostratégiai célját, az észak-szíriai biztonsági övezet létrehozását. Az orosz bombázások azonban hetekig gondosan kerülték a tervezett pufferzóna területét és annak határvidékét, mintegy „körbebombázva” azt az alevita törzsterületet, amely Basar Al-Aszad elnök hatalmi bázisának tekinthető. Várható volt azonban, hogy a konfliktus kiélesedik, ha a harci műveletek olyan területekre is kiterjednek, mint Aleppo vagy az újonnan épülő katonai bázis, Latakia melletti türkménlakta vidékek. Utóbbi esetében meg is történt az, ami negatív konfliktus-spirálba lökte Oroszországot és Törökországot.

Az orosz gép lelövése

A drámai fordulat november 24-én következett be, amikor a török légvédelem lelőtt egy, a török légtérbe rövid időre belépő orosz bombázó gépet. A légtérsértés és a gép lelövése esetében a tényekben sincs egyetértés. Az orosz fél kezdettől fogva azt hangsúlyozta, hogy a lövés szír területen történt. A törökök pedig azt, hogy több figyelmeztetést is leadtak, már a török légtérbe behatolás előtt, a lövésre pedig Törökország felett történt. Akárhogy is: még ez utóbbi esetben is példátlanul erős volt a válasz, amit a nemzetközi gyakorlat sem indokol. Az akció mögött tehát okkal lehet keresni olyan magyarázatot, ami túlmutat egy egyszerű légtérsértésen.

A katonai konfliktus egy következménye azonnal borítékolható volt: megnehezedett, rövid távon el is lehetetlenült a francia-orosz összefogással már körvonalazódni látszó nagykoalíció a magát „Iszlám Államnak” nevező ISIL-lel szemben. Az is nyilvánvaló volt, hogy erőteljes orosz válaszlépések születnek, elsősorban gazdasági szankciók formájában. A konfliktus súlyosságát növeli, hogy mivel Törökország a NATO tagja, az nem csak két ország, hanem Oroszország és a NATO között robbant ki, amire – még a Szovjetunió időszakát is ideértve – évtizedek óta nem volt ilyen szinten példa.

Már azon a héten komoly katonai ellenlépésre is sor került azzal, hogy Oroszország S-400-as légvédelmi rakétarendszert telepített Szíriába, amivel nem csak erőteljes figyelmeztetést küldött Törökország felé, hanem a térség erőviszonyait is jelentősen elbillentette a maga javára. Orosz értékelések szerint Erdoğan súlyos hibát követett el, mert a rakétavédelmi rendszerrel gyakorlatilag Moszkva saját repüléstilalmi zónát hozott létre Szíriában.

Türkmének Szíriában

Az incidens nyomán terelődött rá a szélesebb közvélemény figyelme a szíriai türkménekre. A repülőgép lelövése aligha volt független attól, hogy az orosz légierő addigra napok óta bombázta a Törökországgal nem csak szövetséges, hanem határon túli nemzetrészt is jelentő türkméneket. Bár a sajtóban rokonnépként említik a törököket és a szíriai türkméneket, a kapcsolat ennél szorosabb. A türkmének az anatóliai törökség második hullámát jelentették (az első hullám a Szeldzsuk Birodalmat létrehozó oguz törökök voltak), és jelentős szerepük volt az Oszmán-dinasztia hatalomra jutásában. A birodalmon belül sokáig őrizték sajátos különállásukat, egészen a XX. századig. Ilyen türkmén népcsoportok éltek Anatóliában, a mai Törökország területén, a mai Szíria vagy Irak területén lévő vilajetekben, de még a mai Iránban is. A Török Köztársaság – Atatürk útmutatása és politikája nyomán – a nemzeti identitás francia modelljét követte, vagyis aki Törökország állampolgára volt (és muszlim), az török. A kurdok kivételével ez az integráció meg is történt – függetlenül attól hogy oguz török, türkmén, vagy éppen bosnyák vagy albán származásúakról volt szó. Így alakult ki a mai török nemzet. A határon túl maradt türkmének ebben a nemzetfejlődési folyamatban nem vehettek részt, így ők megőrizték türkmén megnevezésüket. A türkmének súlyos jogfosztást szenvedtek el az elmúlt évtizedekben Szíriában, Irakban és Iránban egyaránt, nyelvüket hivatalosan vagy iskolai rendszerben egyáltalán nem gyakorolhatták. Az orosz gépek által bombázott türkmén területeken a magát „Iszlám Államnak” nevező ISIL nem volt jelen, de még a közelben sem.

A tervezett biztonsági övezet

Recep Tayyip Erdoğan török államfő a konfliktus kirobbanása előtti héten is megerősítette: Törökország továbbra is ragaszkodik a repülésmentes biztonsági övezet létrehozásához, ami a szíriai ellenzéki erők egyik fő bázisa is lenne. (Kép  forrása  itt.) Ennek éppen egyik fontos lépése történt meg azzal, hogy türkmén ellenzéki fegyveres csoportok két városból is kiszorították az ISIL erőit. Véletlen egybeesés vagy sem, de az orosz légierő éppen ekkor kezdte el bombázni a türkmén területeket Szíriában. A török kormány élesen elítélte a türkmének elleni támadásokat, és a külügyminisztérium behívatta az orosz nagykövetet a tiltakozás átadására. Ankara – még mindig a repülőgép lelövését megelőző napokban – az ENSZ BT összehívását kérte a türkmének védelme érdekében, az őket ért támadások miatt. Törökország szerint a türkmének bombázása az ISIL előretörését segítette, míg Szíria és Oroszország szerint a kormányerőket támogatja. Mivel a türkmén milíciák mindkettővel harcban állnak, így mindkét állítás igaz lehet. Az orosz támadások előtt a türkmének mind a szír hadseregtől, mind az ISIL-től településeket foglaltak vissza.

Geopolitikai megközelítésben Szíria Törökországnak ugyanazt jelenti, mint Oroszországnak Ukrajna. Nem csak a közvetlen földrajzi szomszédságból és a hosszú közös határokból adódik ez a párhuzam, hanem a történelmi múltból is. Ahogy Ukrajna az Orosz Birodalom szerves része volt évszázadokon keresztül, úgy Szíria is az Oszmán Birodalomé. Törökország ezért is reagálhatott első látásra aránytalan mértékben az orosz berepülésre – ahogy vélhetően Oroszország is hasonlóan reagált volna, ha NATO-gépek repülnek be az ukrán légtérbe, és avatkoznak be a kelet-ukrajnai harcokba az oroszlakta területek bombázásával.

A konfliktus magva tehát – geostratégiai szinten – az a tervezett biztonsági övezet, amelynek megvalósítását Törökország évek óta hiába sürgeti. Lemondani ugyanakkor aligha fog róla, mivel ez elemi biztonsági igénye – nem csak az ISIL, hanem a szíriai kurd fegyveresek esetleges későbbi fegyveres akciói miatt. Amire volt már példa: kilencvenes években a Törökország ellen terrorháborút folytató Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) Szíria területéről támadta Törökországot. A mai szíriai kurd szervezeteket (PYD, YPG) pedig nem csak hogy a PKK alapította, hanem ma is egységes szervezetet alkotnak vele. A biztonsági zóna tehát alapvető nemzetbiztonsági érdek. Megvalósításában pedig éppen a szíriai türkméneknek lehet döntő szerepe, akik egyaránt harcban állnak Aszad rendszerével és az ISIL-lel is.

A határon túli nemzetrészeket jelentő türkméneket érő folyamatos bombatámadás, ami Törökország „közelkülföldjén” történt, és kihathat a biztonsági zóna kialakítására is, olyan súlyú geopolitikai ok, ami önmagában is magyarázatot adhat az első látásra aránytalan visszacsapásra.

Könnyen lehet, hogy a napok óta tartó bombázások miatt a török légierő már készen állt egy orosz gép lelövésére, de ezt addig nem tehette meg, amíg azok csak a szíriai légtérbe be nem repültek. Ez a megközelítés feloldja azt az ellentmondást, ami a történtek török és orosz értelmezése között van.

Fojtópont: a Szorosok (a Boszporusz és a Dardanellák)

Az orosz-török konfliktus egy klasszikus geopolitikai konfliktusforrás mentén is új szintre emelkedhet. Törökország a legélesebben tiltakozott az ellen, amikor egy, a szoroson áthaladó orosz hadihajó matróza jól látható módon célba vette Isztambul történelmi városrészét egy vállról indítható rakétával. Akár rossz viccről, akár szándékos provokációról volt szó, máris felmerült annak az esélye, hogy Törökország lezárhatja az orosz hadihajók elől a Boszporuszt és a Dardanellákat, aminek beláthatatlan következményei lennének. (Kép forrása itt.) A szorosokon áthajózást a Montreux-i egyezmény szabályozza, de máris elkezdődött annak latolgatása, hogy a török kormány milyen esetben léphet fel egyoldalúan az ország biztonsága védelmében. Egyes szakértői vélemények szerint a szorosok lezárása olyan ütőkártyát jelentene Ankara kezében, ami miatt a szíriai orosz fegyveres erők olyan helyzetben találnák magukat, mint Paulus tábornok katonái Sztálingrádban. Bár ez a hasonlat nyilvánvaló túlzás, de jól mutat rá arra, hogy a geopolitikai érdek és a geopolitikai fenyegetettség évszázadok óta mit sem változott. Oroszországnak évszázadok óta az az egyik legnagyobb stratégiai félelme, hogy elzárják az országot a melegvízű tengeri kijáratoktól.

A kurd kártya

Az orosz-török konfliktusban a legsúlyosabb következményekkel a „kurd kártya” kijátszása járna. Az orosz sajtó szerint Erdoğan legrosszabb rémálma valósulna meg azzal, ha a szíriai kurdok már meglévő – óvatos – amerikai támogatása mellé az orosz fél is beszállna, összhangban az orosz katonai érdekekkel. (Kép forrása itt.) A török sajtó szerint ez azonban már el is kezdődött azzal, hogy fegyvereket szállítanak a szíriai kurd fegyvereseknek, az YPG-nek (Népi Védelmi Egységek), valamint azzal, hogy az orosz légicsapásoknak köszönhetően a  PYD (Demokratikus Uniópárt) újabb területeket tudott elfoglalni. (Az elnevezések gyakran kavarodnak, mivel az YPG a PYD fegyveres szárnya, gyakorlatilag közös irányítással.) Mivel a PYD/YPG-t közvetlenül az EU-ban és az Egyesült Államokban is terrorszervezetként nyilvántartott Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) alapította, a mai napig gyakorolva felettük a politikai irányítást, török álláspont szerint ezzel a lépéssel Oroszország a terrorizmust támogatja. A törökországi kurdok parlamenti pártja, a Népi Demokrata Párt (HDP) társelnöke ezek után Moszkvába látogatott, ahol az orosz külügyminiszterrel tárgyalt. A látogatás szimbolikus ereje messze túlmutat a nyilvánosan elhangzottakon, és arra utal: Moszkva kész kijátszani a „kurd kártyát” Ankarával szemben. A HDP-t ugyan hivatalosan nem köti semmilyen szál a PKK-hoz, mégis annak politikai szárnyaként tartják nyilván sokan, amire ráerősít több HDP-s politikus PKK-val szolidarizáló nyilatkozata, a kampányban nyújtott PKK-s támogatás, valamint a számos közös találkozó a két szervezet vezetői között.

Az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal ellentétben Oroszország nem tekinti terrorszervezetnek a PKK-t – a szervezetnek még irodája is működik Moszkvában. Az orosz támogatás megvolt a kilencvenes években is, de még inkább a nyolcvanas években, a Szovjetunió időszakában – amit kézenfekvővé tett – a NATO-tag gyengítésén túl – az is, hogy a PKK ideológiája hivatalosan is a marxizmus-leninizmus volt. De a támogatás ennél is régebbre nyúlik vissza: a negyvenes években szovjet segítséggel jött létre a kurd nyelvű média is. A PKK 1984-ben indította el támadássorozatát Törökország ellen, aminek a 2013-as fegyverszünetig mintegy 40 ezer áldozata volt. A támadások kiindulópontja éveken keresztül éppen Szíria északi része volt, ahol Hafez Aszad akkori elnök – miközben a szíriai kurdokat elnyomta – biztosította a feltételeket a PKK működéséhez.

Az orosz beavatkozás a kurdok belső ellentéteit is felerősíthetik. A függetlenségtől karnyújtásnyira álló – arról rövidesen népszavazást tartó – iraki Kurdisztán kormányzata (KRG) és annak elnöke, Maszud Barzani több alkalommal is kikelt az autonómia területét bázisul használó PKK ellen. Elítélte, hogy a PKK gyakorlatilag megszállta Szindzsar városát, kurd falvak százait rombolta le, menekülésre kényszerítve azok lakóit. Éles bírálattal illette a szíriai PYD-t is, nem vállalva közösséget az általa is terroristának nevezett PKK leágazásával.

Kereskedelmi háború

Törökország és Oroszország geopolitikai helyzetüknél fogva évszázadok óta ellenséges – de minimum versengő – helyzetben vannak az eurázsiai térségben. Érdekszféráik átfedik egymást a Balkánon, a Kaukázusban, Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten. Az erőteljes gazdasági egymásra utaltság ellenére ezért a konfliktusok időről időre történő kiújulása szinte borítékolt.

Jelen pillanatban a török-orosz kapcsolat kereskedelmi háborúval súlyosbított hidegháborús viszonyhoz hasonlítható. A szankciók elsősorban a mezőgazdaságot, az építőipart és a turizmust sújtják az élelmiszerekre kivetett importtilalom, valamint a beruházások és az beutazások erőteljes korlátozása miatt. Az energiaszállításokat a szankciók egyelőre nem érintik. A tervezett közös energiaprojektek – mint a Török Áramlat vagy az első és második törökországi atomerőmű megépítése – megvalósítása ugyanakkor már az első bejelentéskor kérdésessé vált. A Török Áramlat előkészítésének leállítását pár nappal később hivatalosan is bejelentették.

A kereskedelmi háború ugyanakkor kétélű fegyvert jelenthet, távlatilag komoly kárt okozva mindkét országnak, még ha rövid távon Törökország veszít is többet. A gázszállítás esetleges korlátozásának veszélye – túl azon, hogy súlyosan sértené Oroszország üzleti reputációját – máris lépéskényszerbe hozta Törökországot, új partnereket keresve a Közel-Keleten az energiaszállításban, akár negyedével is csökkentve az orosz gáz behozatalát. Első lépésben máris megállapodtak Katarral, nagy mennyiségű cseppfolyós földgáz (LNG) importjáról, egyben vízummentességi megállapodást is kötve. Az iraki Kurd Regionális Kormányzat (KRG) szintén többletszállítást ajánlott fel Törökország részére. Az új piacok feltárása pedig távlatilag is elfordíthatja Törökországot az orosz gazdasági együttműködéstől.

A török statisztikai hivatal októberi adatai szerint a török export legnagyobb piacot jelentő célországai Németország, az Egyesült Királyság, Irak és Olaszország voltak A legtöbb import pedig Kínából, Németországból és Oroszországból érkezett (utóbbi elsősorban kőolaj és földgáz). A januártól októberig terjedő időszakban a teljes export 3,7 százalékát tették ki a mezőgazdasági termékek, míg a feldolgozóipar részesedése 93,7 százalék volt. Törökország teljes külkereskedelméből Oroszország 2014-ben 3,8 százalékkal részesedett, ami 2015. októberéig – tehát még a konfliktus kitörése előtt – 2,5 százalékra csökkent. Az összkereskedelem mérlege erősen az orosz export javára billen, ennek azonban nagy része kőolaj- és földgáz-szállításokból ered, amit azonban egyelőre nem súlyt szankció. Mint a számok is mutatják, az energetikai szektort leszámítva az orosz reláció nem meghatározó súlyú a török külkereskedelem, ezen keresztül a török nemzetgazdaság szempontjából.

A kép tehát vegyes. Összességében nem rendíti meg a török gazdaságot az orosz piac beszűkülése, de egyes szektorokban (mezőgazdaság, építőipar, turizmus) komoly feszültségeket teremt. Kérdés, hogy ezt mennyire sikerül más piacok bevonásával orvosolni. A keresés mindenesetre gőzerővel elindult, beleértve az energiapiacokat is. A törekvés ugyan kétesélyes, de ha eredményes lesz, akkor a mostani szankciók távlatilag Oroszországnak okozhatnak nagyobb károkat, mivel egy politikai okból elveszített piacot – a bizalomvesztés miatt – nehezebb visszaszerezni, mintha a piacvesztést csupán gazdasági okok eredményezték volna.

Globális geopolitikai kilátások

Az Oroszország és Törökország közötti konfliktus kiéleződésének messzire menő kihatása lehet a globális geopolitikai erőviszonyokra is. Ha bizonytalan kontúrokkal is, de az elmúlt években körvonalazódni kezdett – elsősorban gazdasági kapcsolatok révén – egy olyan kontinentális blokk képe, amely Németországot, Kínát, Oroszországot, Törökországot és az embargóból kiszabaduló Iránt foglalná magába. Egy ilyen blokk gazdasági motorja kétségtelenül Németország és Kína lenne. A két ország nem csak a bilaterális kapcsolatokban foglal el kitüntetett helyet a másik külgazdasági kapcsolataiban, hanem külön-külön is a másik három ország kiemelt kereskedelmi partnerei. A blokkosodáshoz a földrajzi összekötöttség is elengedhetetlen. Ami nem nélkülözheti azt a két hatalmat, amelyek fennhatósága két kontinensre, Eurázsia európai és ázsiai felére is kiterjed. Oroszország és Törökország nélkül nincs globális jelentőségű kontinentális blokk, ahogy Irán nélkül is billegne az építmény. (Az iszlám világban – minden meglévő problémájuk mellett is – a két nagy történelmi és állami múlttal rendelkező ország, Törökország és Irán jelenthetik a stabilitás pilléreit.)

Egy ilyen kontinentális blokk komoly versenytársa lenne a világhatalmat évszázadok óta birtokló mindenkori aktuális tengeri hatalomnak – amit korábban a Brit Birodalom, jelenleg – a II. világháború óta – az Amerikai Egyesült Államok testesít meg. A globális csúcshatalmat Amerika felfedezése óta a tengerek feletti hatalom határozta, határozza meg, jelentősen háttérbe szorítva a szárazföldi hatalmi szerveződések jelentőségét. A kitörési kísérletek – nem véletlenül – mindig egy emelkedő kontinentális hatalomhoz kötődtek. Ezt célozták a Német Császárság törekvései az Oszmán Birodalom és a Közel-Kelet felé (jelképeként a Berlin-Bagdad vasútvonallal), de a német Harmadik Birodalom élettér- elméleten nyugvó agresszív expanziója is, csakúgy, mint a Szovjetunió által uralt területek – Közép-Európától Vietnámig húzódó – kiterjesztése (kezdetben magába foglalva a Kínai Népköztársaságot is). A német törekvéseknek a háborús vereség, a szovjet ambícióknak az államszocialista gazdasági és társadalmi rend összeomlása vetett véget.

A korábban évszázadokig izolacionista politikát folytató Kína ezúttal maga lett a kontinentális hatalmi terjeszkedés zászlóvivője, a korábbi német és szovjet módszerekkel ellentétben kizárólag a gazdaság eszközeivel, annak potenciáljával és kapcsolatrendszerével. Ennek ékes bizonyítéka – az ettől függetlenül is minden irányban érvényesülő exportoffenzívája mellett – az „Új Selyemút” projekt, ami valójában több, párhuzamosan futó infrastrukturális fejlesztést foglal magába (hivatalos nevén: „Egy övezet, egy út”), elsősorban a gyorsvasúthálózat fejlesztésére alapozva. Ezeknek mind Oroszország, mind Irán, mind Törökország a szerves részét képezik. Egy ilyen módon megszerveződő kontinentális blokk komoly gazdasági kihívást jelentene az Egyesült Államok által vezetett tengeri hatalmi konstrukció számára. Nem véletlen, hogy a csendes-óceáni és az atlanti-óceáni szabadkereskedelmi övezetek (a TPP, illetve a TTIP) tárgyalásai éppen az elmúlt években gyorsultak fel, nem is titkoltan a kínai, illetve orosz befolyás ellensúlyozására.

Az orosz-török konfliktus elmérgesedése és tartóssá válása ugyanakkor azt eredményezheti, hogy Törökország az eurázsiai kontinentális kapcsolatok helyett ismét nyugati irányban, valamint az arab országok között keres gazdasági partnereket. Ahogy az Oroszország ellen bevezetett szankciók hatására – a kieső nyugati relációk helyett – tovább erősödött a kínai orientáció, úgy Törökország esetében ennek az ellenkezője játszódhat le. A körvonalazódó kontinentális gazdasági blokk, ha egyáltalán létrejönne, csak csonkított állapotban valósulhatna meg. A mindenkori tengeri szuperhatalom – jelenleg és még belátható ideig az Egyesült Államok – pedig nyugodtan hátradőlhet, hegemón globális uralmát továbbra se fogja zavarni egyetlen új tömörülés sem.

- ht -