Geopolitikai folyamatok Európa és Ázsia határán - elemzések, forgatókönyvek

Geopolitika – Eurázsia

Geopolitika – Eurázsia

Oroszország kontra tengeri hatalmak, újratöltve

A varsói NATO-csúcs tanulsága: a nagy geostratégiai célok rendszerfüggetlenek

2016. július 22. - Geopolitika Eurázsia

A NATO varsói csúcstalálkozója kapcsán talán nehezen érthető, hogy a kommunizmus bukása után miért éleződhetett ki újra ilyen mértékben Oroszország és a Nyugat konfliktusa – még ha ez azért közel sem olyan mélységű és élességű, mint a hidegháború alatt volt, már csak a kiterjedt gazdasági kapcsolatok miatt sem. Az ismert aktuális politikai magyarázatok mellett érdemes odafigyelni a geopolitikai háttérre is, ami – ami a kormányzatoktól függő aktuális politikával ellentétben – figyelemre méltó állandóságot mutat, rendszereken és világrendeken átívelve.

Az angolszász geopolitikai felfogás szerint Oroszország gyakorlatilag lefedi az eurázsiai magterületet (heartland). Márpedig – ezen megközelítésben – aki ezt a területet birtokolja, az egész Eurázsiát is uralja, aki pedig Eurázsiát, az az egész világot. (Kép forrása itt.)

1_heartland_thesis.gif

Innen nézve a mindenkori tengeri világhatalomnak (korábban Nagy-Britannia, ma az Egyesült Államok) alapvető geostratégiai célja, hogy Oroszországot elszigetelje Eurázsia nyugati felétől, megakadályozva egy Németországot is magába foglaló nagy kontinentális blokk létrejöttét.

Az elmélet alapjait Halford J. Mackinder (1861-1947) fektette le, 1904-ben megjelent könyvében. (Kép forrása itt.)

2_mackinder-heartland.jpg

Az ő heartland-elméletét fejlesztette tovább Nicholas John Spykman,  aki a II.világháború idején kiadott műveiben a magterület mellett az azt övező peremterület (rimland) fontosságára helyezte a hangsúlyt. Megközelítése szerint – mintegy megfordítva, ugyanakkor megerősítve Mackinder tézisét – aki a peremterületeket uralja, az uralja Eurázsiát, aki pedig Eurázsiát, az a világrendet is. (Kép forrása itt.)

3_spykman_rimland.jpg

Ebből fakadóan a magterület uralkodó hatalmával magától értetődően áll szembe az a mindenkori tengeri hatalom, amelynek célja a peremterület feletti szoros ellenőrzés. Spykman ezzel gyakorlatilag a hidegháború feltartóztatás-elméletének geopolitikai alapjait fektette le – akkor, amikor a régi és az új tengeri hatalom, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok még szövetségben harcolt Szovjet-Oroszországgal. Innen nézve érthető, hogy a Spykman-ihlette feltartóztatási politika hogyan született újjá a lassan újra magára találó – és egyből expanzióra kész – Oroszországgal szemben, a hidegháború ideológiai konfliktusa nélkül is.

Oroszországnak szintén rendszerektől függetlenül – legyen az a cári birodalom, a Szovjetunió vagy éppen Putyin orosz föderációja – évszázadok óta változatlan geopolitikai célja, hogy kitörjön az elszigeteltségből, és kijusson a meleg tengerekre. Ehhez pedig az út nyugatra a Baltikumon, délre a Boszporuszon és a Dardanellákon keresztül vezet. (Kép forrása itt, Kaiser Ferenc kiegészítésével.)

4_russia_geostrategy_history.png

Kérdés, hogy mennyire reálisak az ebből fakadó félelmek. A lengyelek és a balti népek szerint – keserű történelmi tapasztalataik alapján – nagyon is. De a Törökországgal 2015. végén kiújult konfliktus a Szorosokra is ráirányította a figyelmet. (Az emiatti geopolitikai feszültség akkor is fennmarad, mintegy bebetonozva a földrajzba és a történelembe, ha aktuálisan ismét a megbékélés és az együttműködés felé mozdul el az orosz-török viszony.) Visszatérve a Baltikumhoz, csak egy példát kiragadva: az észt–orosz határon fekvő, orosz többségű Narva optimális célpont lehet egy hídfőállás megteremtésére. A fenyegetést nem annyira a hagyományos katonai támadás jelenti, hanem egy olyan hibrid háborús művelet, amelynek alapvetéseit először Geraszimov tábornok, orosz vezérkari főnök fogalmazta meg, és ami a hagyományos katonai eszközöket propagandával, pszichológiai hadviseléssel, kibertámadásokkal, a lakosság fellázításával, informális hadviseléssel, valamint politikai, gazdasági és energetikai nyomásgyakorlással ötvözi. A forgatókönyv az ukrajnai Doneck és Luhanszk térségében, valamint a Krímben már megvalósult.

A NATO varsói csúcstalálkozójának helyszínválasztása – a Baltikum hátországában – ezért is volt üzenetértékű. Egyrészt fricskaként utalt vissza az egykori Varsói Szerződésre, a NATO hidegháborús ellenfelére. Másrészt Lengyelország – a balti államok és Románia mellett – a nyugati, kiemelten az amerikai biztonsági törekvések biztos támasza az Oroszországgal kapcsolatban ismét élesbe fordult geopolitikai szembenállásban. A találkozó fő üzenete is a keleti és déli szárny megerősítése volt, amire az iszlamista terrorizmus fenyegetése és az orosz hatalmi törekvések kihívása miatt van szükség.

A varsói csúcsot sokan a hidegháború óta szervezett legfontosabb NATO-találkozónak tartják. 5_nato_member_countries.gifA szovjet háborús blokk összeomlása után átmenetileg célját vesztett katonai és politikai szövetség ismét újrafogalmazhatta küldetését, amihez a korábbi orosz–grúz háború, a kelet-ukrajnai hibrid háború, valamint a Krím orosz annexiója adott alapot, mint egy utólag  is igazolva az 1999 óta tartó bővítési hullámot.  (Kép forrása itt.) Az orosz fenyegetés középpontba állítása szerves folytatása a 2014-es walesi csúcson már megjelent megközelítésnek, amit az elmúlt években mindkét oldalon megnövekedett katonai aktivitás csak megerősített. Úgy tűnik, nem csak a feltartóztatás, mint vezérlő elv született újjá, de olyan hidegháborús fogalmakkal is újra meg kell barátkoznunk, mint az elrettentés, az erőegyensúly vagy a befolyási övezetek. Ez azonban nem jelent közvetlen háborús veszélyt, csupán a realista biztonságfelfogás újbóli erősödését.

A találkozón ennek jegyében döntöttek NATO-csapatok telepítéséről Kelet-Lengyelországba és a balti államokba6_nato_russia_baltic.png 2017 januárjától. A négy zászlóalj összlétszáma 3-4000 fő lesz – Lengyelországban amerikai, Észtországban brit, Lettországban kanadai, Litvániában német vezetéssel. (Kép forrása itt.) A NATO deklarált célja ezzel az elrettentés, amellyel megelőzhetők az ukrajnaihoz hasonló orosz akciók. Döntöttek az ukrán fegyveres erők korszerűsítésének támogatásáról  is. Az elfogadott közös nyilatkozat kitér a már említett hibrid háborús fenyegetésre is.

A csúcstalálkozóra a Brexit árnyékában került sor, aminek biztonságpolitikai és geopolitikai vetületét az A Brexit átrendezi az érdekszférákat c. bejegyzés mutatja be. A brit kilépés érzékeny időpontban érinti Európát – akkor, amikor a migráció, a terrorizmus és a szervezett bűnözés elleni védekezésben az európai országok szoros együttműködésére lenne szükség, minimum a hírszerzési adatok megosztásában. (Ennek elvileg megvan az intézményesített módja az Európai Unión belül, de akadozik.) Az európai biztonság érdekében a brit pozícióváltás mellett is folytatódnia kell az EU és a NATO között 2002-ben intézményesült biztonsági együttműködésnek, amit a találkozó nyitányaként elfogadott közös nyilatkozat is megerősített. A megállapodások sora a közös tengerparti járőrözéstől egy orosz kibertámadás kivédéséig terjed. Brit részről feltűnő a korábbinál is erősebb elkötelezettség, mintegy erősítve azt a várakozást, hogy a Brexit miatt kieső uniós szerepvállalást London a NATO-n belüli növekvő aktivitással ellensúlyozza.

A déli szárny erősítésében döntő jelentőségű a fekete-tengeri jelenlét fokozása, amit korábban éppen Törökország ellenzett, arra a vízióra támaszkodva, amely közös orosz–török érdekövezetként tekintett a beltengerre. Az orosz–török konfliktus azonban utat nyitott a Fekete-tenger „NATO-izálására”. Törökország és Románia már a találkozó előtt kezdeményezte a közös NATO-jelenlét megteremtését. A Boszporusz és a Dardanellák forgalmát szabályozó, 1936-os Montreux-i Egyezmény értelmében olyan országok, amelyek nem határosak a Fekete-tengerrel, csak korlátozottan lehetnek jelen katonailag – beleértve természetesen az amerikai vagy brit haditengerészet is. A déli szárny megerősítése és a Fekete-tenger felértékelődése – minden meglévő feszültség mellett is – bővítheti Ankara diplomáciai mozgásterét. A török álláspontot ugyanakkor az orosz viszonylatban elkezdődött enyhülés is befolyásolhatja – nem kis mértékben az elvetélt katonai puccskísérlet utóhatásainak függvényében.

A varsói csúcs kapcsán is napirenden volt a tagállamok azon vállalása (és be nem tartása), hogy költségvetésük két százalékát katonai célokra fordítsák, amit Európában csak a britek, a lengyelek, az észtek és a görögök teljesítenek. (Kép forrása itt.)

7_military_assets_nato.jpg

Ez az elvárás ugyanakkor elemi nemzeti érdek is. Voltak ugyan olyan illúziók, miszerint elmúltak azok az idők, amikor egy ország politikai súlyát a hadereje határozza meg, de láthatóan visszatért a biztonság realista felfogása. Amelyik országnak nincs súlya katonailag, azt diplomáciailag is könnyen félreteszik. (Kép forrása itt.)

8_nato_members_military_expenditures_2014.png

Ellenpéldának ott van Lengyelország, amely kiemelten költ hadseregére, ami népessége, földrajzi helyzete és gazdasági ereje mellett döntő szerepet játszik abban, hogy ma már európai szintű hatalomként kezelik. A magyar haderő fejlesztése ennek megfelelően ugyan NATO-elvárás, de a teljesítése nemzeti érdek.

- ht -

 

Az írás  korábbi változata megjelent a Magyar Idők 2016. július 16-ai számában, „A NATO-csúcs és a reálpolitika” címmel.

A bejegyzés trackback címe:

https://geopoleurasia.blog.hu/api/trackback/id/tr1008907636

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása