A NATO varsói csúcstalálkozója kapcsán talán nehezen érthető, hogy a kommunizmus bukása után miért éleződhetett ki újra ilyen mértékben Oroszország és a Nyugat konfliktusa – még ha ez azért közel sem olyan mélységű és élességű, mint a hidegháború alatt volt, már csak a kiterjedt gazdasági kapcsolatok miatt sem. Az ismert aktuális politikai magyarázatok mellett érdemes odafigyelni a geopolitikai háttérre is, ami – ami a kormányzatoktól függő aktuális politikával ellentétben – figyelemre méltó állandóságot mutat, rendszereken és világrendeken átívelve.

Az angolszász geopolitikai felfogás szerint Oroszország gyakorlatilag lefedi az eurázsiai magterületet (heartland). Márpedig – ezen megközelítésben – aki ezt a területet birtokolja, az egész Eurázsiát is uralja, aki pedig Eurázsiát, az az egész világot. (Kép forrása itt.)

Innen nézve a mindenkori tengeri világhatalomnak (korábban Nagy-Britannia, ma az Egyesült Államok) alapvető geostratégiai célja, hogy Oroszországot elszigetelje Eurázsia nyugati felétől, megakadályozva egy Németországot is magába foglaló nagy kontinentális blokk létrejöttét.

Az elmélet alapjait Halford J. Mackinder (1861-1947) fektette le, 1904-ben megjelent könyvében. (Kép forrása itt.)

Az ő heartland-elméletét fejlesztette tovább Nicholas John Spykman,  aki a II.világháború idején kiadott műveiben a magterület mellett az azt övező peremterület (rimland) fontosságára helyezte a hangsúlyt. Megközelítése szerint – mintegy megfordítva, ugyanakkor megerősítve Mackinder tézisét – aki a peremterületeket uralja, az uralja Eurázsiát, aki pedig Eurázsiát, az a világrendet is. (Kép forrása itt.)

Ebből fakadóan a magterület uralkodó hatalmával magától értetődően áll szembe az a mindenkori tengeri hatalom, amelynek célja a peremterület feletti szoros ellenőrzés. Spykman ezzel gyakorlatilag a hidegháború feltartóztatás-elméletének geopolitikai alapjait fektette le – akkor, amikor a régi és az új tengeri hatalom, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok még szövetségben harcolt Szovjet-Oroszországgal. Innen nézve érthető, hogy a Spykman-ihlette feltartóztatási politika hogyan született újjá a lassan újra magára találó – és egyből expanzióra kész – Oroszországgal szemben, a hidegháború ideológiai konfliktusa nélkül is.

Oroszországnak szintén rendszerektől függetlenül – legyen az a cári birodalom, a Szovjetunió vagy éppen Putyin orosz föderációja – évszázadok óta változatlan geopolitikai célja, hogy kitörjön az elszigeteltségből, és kijusson a meleg tengerekre. Ehhez pedig az út nyugatra a Baltikumon, délre a Boszporuszon és a Dardanellákon keresztül vezet. (Kép forrása itt, Kaiser Ferenc kiegészítésével.)

Kérdés, hogy mennyire reálisak az ebből fakadó félelmek. A lengyelek és a balti népek szerint – keserű történelmi tapasztalataik alapján – nagyon is. De a Törökországgal 2015. végén kiújult konfliktus a Szorosokra is ráirányította a figyelmet. (Az emiatti geopolitikai feszültség akkor is fennmarad, mintegy bebetonozva a földrajzba és a történelembe, ha aktuálisan ismét a megbékélés és az együttműködés felé mozdul el az orosz-török viszony.) Visszatérve a Baltikumhoz, csak egy példát kiragadva: az észt–orosz határon fekvő, orosz többségű Narva optimális célpont lehet egy hídfőállás megteremtésére. A fenyegetést nem annyira a hagyományos katonai támadás jelenti, hanem egy olyan hibrid háborús művelet, amelynek alapvetéseit először Geraszimov tábornok, orosz vezérkari főnök fogalmazta meg, és ami a hagyományos katonai eszközöket propagandával, pszichológiai hadviseléssel, kibertámadásokkal, a lakosság fellázításával, informális hadviseléssel, valamint politikai, gazdasági és energetikai nyomásgyakorlással ötvözi. A forgatókönyv az ukrajnai Doneck és Luhanszk térségében, valamint a Krímben már megvalósult.

A NATO varsói csúcstalálkozójának helyszínválasztása – a Baltikum hátországában – ezért is volt üzenetértékű. Egyrészt fricskaként utalt vissza az egykori Varsói Szerződésre, a NATO hidegháborús ellenfelére. Másrészt Lengyelország – a balti államok és Románia mellett – a nyugati, kiemelten az amerikai biztonsági törekvések biztos támasza az Oroszországgal kapcsolatban ismét élesbe fordult geopolitikai szembenállásban. A találkozó fő üzenete is a keleti és déli szárny megerősítése volt, amire az iszlamista terrorizmus fenyegetése és az orosz hatalmi törekvések kihívása miatt van szükség.

A varsói csúcsot sokan a hidegháború óta szervezett legfontosabb NATO-találkozónak tartják. A szovjet háborús blokk összeomlása után átmenetileg célját vesztett katonai és politikai szövetség ismét újrafogalmazhatta küldetését, amihez a korábbi orosz–grúz háború, a kelet-ukrajnai hibrid háború, valamint a Krím orosz annexiója adott alapot, mint egy utólag  is igazolva az 1999 óta tartó bővítési hullámot.  (Kép forrása itt.) Az orosz fenyegetés középpontba állítása szerves folytatása a 2014-es walesi csúcson már megjelent megközelítésnek, amit az elmúlt években mindkét oldalon megnövekedett katonai aktivitás csak megerősített. Úgy tűnik, nem csak a feltartóztatás, mint vezérlő elv született újjá, de olyan hidegháborús fogalmakkal is újra meg kell barátkoznunk, mint az elrettentés, az erőegyensúly vagy a befolyási övezetek. Ez azonban nem jelent közvetlen háborús veszélyt, csupán a realista biztonságfelfogás újbóli erősödését.

A találkozón ennek jegyében döntöttek NATO-csapatok telepítéséről Kelet-Lengyelországba és a balti államokba 2017 januárjától. A négy zászlóalj összlétszáma 3-4000 fő lesz – Lengyelországban amerikai, Észtországban brit, Lettországban kanadai, Litvániában német vezetéssel. (Kép forrása itt.) A NATO deklarált célja ezzel az elrettentés, amellyel megelőzhetők az ukrajnaihoz hasonló orosz akciók. Döntöttek az ukrán fegyveres erők korszerűsítésének támogatásáról  is. Az elfogadott közös nyilatkozat kitér a már említett hibrid háborús fenyegetésre is.

A csúcstalálkozóra a Brexit árnyékában került sor, aminek biztonságpolitikai és geopolitikai vetületét az A Brexit átrendezi az érdekszférákat c. bejegyzés mutatja be. A brit kilépés érzékeny időpontban érinti Európát – akkor, amikor a migráció, a terrorizmus és a szervezett bűnözés elleni védekezésben az európai országok szoros együttműködésére lenne szükség, minimum a hírszerzési adatok megosztásában. (Ennek elvileg megvan az intézményesített módja az Európai Unión belül, de akadozik.) Az európai biztonság érdekében a brit pozícióváltás mellett is folytatódnia kell az EU és a NATO között 2002-ben intézményesült biztonsági együttműködésnek, amit a találkozó nyitányaként elfogadott közös nyilatkozat is megerősített. A megállapodások sora a közös tengerparti járőrözéstől egy orosz kibertámadás kivédéséig terjed. Brit részről feltűnő a korábbinál is erősebb elkötelezettség, mintegy erősítve azt a várakozást, hogy a Brexit miatt kieső uniós szerepvállalást London a NATO-n belüli növekvő aktivitással ellensúlyozza.

A déli szárny erősítésében döntő jelentőségű a fekete-tengeri jelenlét fokozása, amit korábban éppen Törökország ellenzett, arra a vízióra támaszkodva, amely közös orosz–török érdekövezetként tekintett a beltengerre. Az orosz–török konfliktus azonban utat nyitott a Fekete-tenger „NATO-izálására”. Törökország és Románia már a találkozó előtt kezdeményezte a közös NATO-jelenlét megteremtését. A Boszporusz és a Dardanellák forgalmát szabályozó, 1936-os Montreux-i Egyezmény értelmében olyan országok, amelyek nem határosak a Fekete-tengerrel, csak korlátozottan lehetnek jelen katonailag – beleértve természetesen az amerikai vagy brit haditengerészet is. A déli szárny megerősítése és a Fekete-tenger felértékelődése – minden meglévő feszültség mellett is – bővítheti Ankara diplomáciai mozgásterét. A török álláspontot ugyanakkor az orosz viszonylatban elkezdődött enyhülés is befolyásolhatja – nem kis mértékben az elvetélt katonai puccskísérlet utóhatásainak függvényében.

A varsói csúcs kapcsán is napirenden volt a tagállamok azon vállalása (és be nem tartása), hogy költségvetésük két százalékát katonai célokra fordítsák, amit Európában csak a britek, a lengyelek, az észtek és a görögök teljesítenek. (Kép forrása itt.)

Ez az elvárás ugyanakkor elemi nemzeti érdek is. Voltak ugyan olyan illúziók, miszerint elmúltak azok az idők, amikor egy ország politikai súlyát a hadereje határozza meg, de láthatóan visszatért a biztonság realista felfogása. Amelyik országnak nincs súlya katonailag, azt diplomáciailag is könnyen félreteszik. (Kép forrása itt.)

Ellenpéldának ott van Lengyelország, amely kiemelten költ hadseregére, ami népessége, földrajzi helyzete és gazdasági ereje mellett döntő szerepet játszik abban, hogy ma már európai szintű hatalomként kezelik. A magyar haderő fejlesztése ennek megfelelően ugyan NATO-elvárás, de a teljesítése nemzeti érdek.

- ht -

Az írás  korábbi változata megjelent a Magyar Idők 2016. július 16-ai számában, „A NATO-csúcs és a reálpolitika” címmel.