A The Economist 2014. novemberi első száma egy teljes ’Special report’ mellékletet sz
entelt Iránnak. Már a hetilap címlapja is meghökkentő: az elhunyt Khomeini ajatollah, az iszlám forradalom legendás vezetőjének, az Iráni Iszlám Köztársaság alapítójának bekeretezett portréja – mint falikép – mögül, a képet átszakítva békegalambok röppennek elő. Roppant erős szimbolika. Igazodva a különkiadás címéhez, amely azt üzeni: vége a forradalomnak (The revolution is over). Az a forradalom, amely az amerikai – és általában a nyugati – olvasók, nézők számára gyűlölt fogalommá vált, megalapozva azt a képet, ami alapján Iránt annak idején J.W. Bush amerikai elnök „lator államként” a „gonosz tengelyéhez” sorolta.
A különkiadásban a szerzők olyan, sokak számára meglepő állításokat fogalmaznak meg, mint
- a súlyos szankciók ellenére az ország jelentős gazdasági és tudományos erőt képvisel, jól képzett lakossággal;
- a forradalomnak vége, a messianisztikus lázból kigyógyulva Irán érett és modern ország lett;
- bár az ország hivatalosan teokrácia, a legkevésbé vallásos az egész Közel-Keleten;
- az iszlám kisebb szerepet játszik a közéletben és a mindennapokban, mint akár egy évtizede;
- az ország ma szekularizáltabb, mint a sah idejében;
- az egyetemekre kétszer annyi nő jár mint férfi, ami miatt már férfi-kvótában gondolkoznak;
- a férjezetlen nők négyötöde élettársával vagy barátjával él együtt.
Mindez messze szemben áll azzal a képpel, amit Iránról az elmúlt évtizedekben közvetítettek, mint egy sötét, vallási fanatizmusba temetkező, középkorias és elmaradott országról. Ez szó szerint is értendő: a fényképeken jól öltözött, jó kedvű fiatalok és színes életképek láthatók.
Mi okozhatja ezt a drámai változást az ország pozícionálásában? Milyen szándék, milyen geopolitikai fordulat lehető mögötte?
Véletlenek ilyen szinten nincsenek. Az Economist – vitathatalanul magas színvonala mellett – nem is leplezi azt az elfogultságot, amit az euroatlanti dominanciájú nyugati világuralom, gazdaságilag pedig a neoliberális eszmék elkötelezett híveként mutat, a „washingtoni konszenzus” szellemében. Nem egy esetben nyíltan, szerkesztőségi állásfoglalásként megfogalmazva még azt is, hogy egy-egy stratégiailag fontos feltörekvő államban - mint Törökországban vagy Brazíliában - kire szavazzanak az emberek.
Ha tehát az Economist átértékeli véleményét, de legalábbis üzenetét Iránról, akkor okkal feltételezhetjük: érzékeny radarjaik szerint változóban van az ország megítélése az euroatlanti világ vezető hatalma, az Amerikai Egyesült Államok politikai vezetői szemében. Az ilyen nyílt állásfoglalás ugyan meghökkentő és újszerű, de előjelei már az elmúlt évi elnökválasztás után megmutatkoztak. Szeptemberben Irán népe Haszan Rohani mellett tette le a voksát, aki ugyan ugyanúgy a „forradalom gyermeke”, mint hivatalbéli elődei, mégis békülékeny húrokat pendített meg az Egyesült Államok felé, és összességében is mérsékelt politikát fogalmazott meg irányvonalként. A lehető legjobbkor: egyre látványosabban omlott össze ugyanis a Közel-Keleten az a kártyavár, amelyet az amerikai diplomácia épített fel, a geopolitikai voluntarizmus elrettentő példájaként. A „demokratikus” Irak csak nem akart egységes és konszolidált államként működni, nem sikerült a „színes forradalmak” helybéli változatának, az „arab tavasznak” a kivitelezése Szíriában, a terepet uraló militáns terrorista csoportok között pedig egyre szélsőségesebb alakulatok vették át a dominanciát. A Törökország és Irán közötti térben hatalmi vákuum alakult ki, két bukott állammal, lángba borítással fenyegetve a szélesebb térséget is. Egyértelművé vált, hogy rendet tenni, az állapotokat legalább valamelyest konszolidálni csak úgy lehet, ha ebbe a folyamatba Törökország mellett Iránt is bevonják. A harmadik regionális hatalom, Szaud-Arábia ugyanis bár erős abban, hogy vahabita-szalafita militáns csoportokat anyagilag és fegyverrel támogatva destabilizáljon „nemkívánatos” rendszereket, de se felkészültsége, se potenciálja nincs meg ahhoz, hogy a stabilizációnak is hatékony támasza legyen. (Nem véletlen, hogy a radikálisan fundamentalista szunnita sivatagi királyságban felerősödtek az aggodalmak a térségbeli fő rivális, a síita Irán várható megerősödése miatt.) Iránra tehát szükség van.
És ha szükség van rájuk, akkor nem lehet többé „gonosz” hatalomként ábrázolni. El kellett kezdeni a kép átfestését. Ami ez esetben ugyan arra a szerencsés eredményre vezetett, hogy a valóshoz közelebb álló képet kapjunk az országról, de illúzióink ne legyenek: emögött nem az igazság keresésének égető vágya, nem is holmi hirtelen megvilágosodás, hanem az amerikai geopolitikai érdekek drámai mértékű megváltozása áll.
*
Az alábbiakban röviden kiemelem a mellékletben megjelent írásokból azokat a részeket, amelyek leginkább újszerűen hathatnak a korábban megszokott fősodratú narratívához képest.
After decades of messianic fervour, Iran is becoming a more mature and modern country, says Oliver August
Már a mellékletet bevezető cikk alcímében is súlyos kijelentés olvasható: a messianisztikus buzgóság évtizedei után Irán érettebb és modern országgá vált. (Csak úgy, hirtelen, gondolom.) Bár elolvashatjuk a megszokott éles kritikát az elmúlt évtizedek gyakorlatáról, az is kiderül: Ahmanidedzsad elnök alatt a jólét nagy gyorsasággal és széles körben terjedt. A sokak számára elérhető kölcsönök, segélyek és szociális lakésépítési programok – bár korrupció kísérte őket – dollármilliárdokat juttatott el a szegényekhez. Mindeközben hatalmas infrastruktúrális fejlesztések folytak, az embargó ellenére is: Teheránban csillogó toronyházak, hidak, felüljárók, alagutak, magasított utak és sétáló övezetek sokasága épült. A lap idézi Jack Straw korábbi brit külügyminisztert, aki szerint Teherán jobban hasonlít Madridra vagy Athénra, mint Karióra vagy Mumbaira. A kisebb nagyvárosok még többet változtak: Tabriz, Siraz vagy Iszfahán felszíne alatt metróvonalak húzódnak. Az egy főre jutó GDP az 1993-as 4.400 dollárról 13.200-ra nőtt.
Az iráni forradalom résztvevőinek gyermekei a világra nyitottan utazgatnak, gyakran külföldi egyetemekre járnak, és nyugati médiát néznek. A korlátozott tartalmakat otthonról az interneten keresztül, virtuális magánhálozatokon (VPN) keresztül érik el. Magának Khomeininek a 15 unokája közül is többen nyíltan kritizálják a rendszert. Az érintett korosztály 55%-a (!) jár egyetemre. Az iráni kormány több tagjának van amerikai egyetemen szerzett PhD-ja, mint az amerikainak. Az iráni tudományos publikációk száma az elmúlt évtizedben 575%-kal (!) növekedett. Irán ma háromszor annyi könyvet ad ki, mint az arab világ összesen.
Take it or leave it
Ordinary Iranians are losing interest in the mosque
A törvény szerint minden közösségi épületben kell lennie egy imahelységnek, de ezeket alig látogatják az emberek. Imára való hívást is ritkán hallani. Régen még a focimeccsek közvetítését is megszakították, ha imaidő volt. Ma már csak kis jelzés jelzi a képernyőn.
Irán a modern világ első és egyetlen alkotmányos teokráciája. Ezzel együtt az egyik legkevésbé vallásos ország a Közel-Keleten. Az iszlám kisebb szerepet játszik a közéletben és a mindennapi életben, mint egy évtizeddel korábban. Az iszlám forradalom vaskos iróniája, hogy Irán szekularizáltabb lett, mint a gyűlölt és zsarnoki sah idejében, akinek 1953-ban kezdődő uralma alatt üldözték a papokat. A vallás erőltetése meg is utáltatta az emberek jó részével azt. Egy idézett vélemény szerint az ország annyira muzulmán csak, mint amennyire Olaszország katolikus.
A klerikusok hatalma jórészt eltűnt, és inkább csak közvetett. A nőknek ugyan továbbra is kendőt kell viselniük, nem léphetnek be a stadionokba, és a buszon is elkülönítetten kell utazniuk. De az országba érkező arab nők sokkal szabadabbnak érzik magukat, mint otthon. Még a legfontosabb vallási központ, Qom városa is világias jellegű, ahol férfiak és nők együtt töltik az időt a kávézókban.
Iran’s political elite maintains a delicate balance
Khomeini ajatollah, az iszlám köztársaság alapítója valójában anarchista volt. A sah titkos rendőrségének üldözöttjeként megvetette az állami szervezeteket. Az új állam intézményrendszerét ezért úgy szervezték meg, hogy azok kölcsönösen sakkban tarthassák egymást, egyiknek se lehessen túlhatalma.
Három és fél évtizeddel később Irán politikai rendszere sem szabadon működő demokrácia, sem monolitikus diktatúra. Nyilvános viták folynak, bár ez gyakran csak árnyékboxolás, mert a döntések zárt ajtók mögött születnek. A politikát ennek ellenére politikusok, papok, bírók, újságírók, tudósok, üzletemberek ezrei alakítják. Irán legalább annyira mondható oligarchikus demokráciának, mint alkotmányos teokráciának. Mindezt gyakorlatilag pártok nélkül működtetve.
A legutóbbi elnökválasztáson négy konzervatív és két mérsékelt jelölt versenyzett. Rohani az utóbbiakat képviselve győzött, sikeresen egyesítve a reformisták táborát. A 2009-es kudarc után, amikor Ahmanidedzsád rendszere keményen letörte a reformokat követelő mozgalmat, a tábor képviselői visszafogottabbak és ambiciózusabbak lettek, megtanultak az adott körülmények között politizálni. Akik nem vonultak vissza vagy nem költöztek külföldre, azok pragmatikussá váltak. A keményvonalasok is visszafogottabbnak tűnnek. Mindkét oldal, ha nem is túl lelkesen, de tudomásul veszi a „centrális megoldást”, ami gyakorlatilag politikai kompromisszumot jelent annak érdekében, hogy kiszabaduljanak a nemzetközi gazdasági nyomás alól, és javítsák Irán pozícióját. A választási győzelem után a legfőbb vallási vezető is világossá tette, hogy az elnök mögött áll.
Goon squad
Will the conservative camp sink a nuclear deal?
Az iráni hatalom középpontjában egy rejtőzködő szervezet őrködik a forradalom eszméin. Az Iszlám Forradalmi Gárda nem csak paramilitáris fegyveres egységként és titkosügynökségként működik, hanem hatalmas üzleti vállalkozásokban is érdekelt. Közvetlen irányítása a legfőbb vallási vezető, Khamenei ajatollah kezében van, akit a rendszer bennfentesei élethosszra választanak, szemben a köztársasági elnökkel. Több volt gárdaparancsnok kormánytagként folytatja pályáját, de ettől eltekintve is jelentős politikai befolyással bírnak.
A Gárda elkötelezett az erős Irán fenntartásáért, otthon és külföldön egyaránt. A Quds Force, mint speciális alakulat ott harcol az Aszad-rezsim oldalán Szíriában, de a Hamasz és a Hezbollah is a fő támogatottak között van (illetve a Hamasz ma már csak volt) A Gárda ellenőrzi Irán nukleáris programját is. A szervezet hatalmas vállaltbirodalom felett is őrködik. Saját mobilszolgáltatója, olajvállalatai, járműgyártó és gépgyártó vállalatai vannak, és a privatizációs bevételek jó része is hozzájuk folyik be.
Elődjével ellentétben Rohani elnök nem áll közel a Gárdához. A kormányban 18 helyett csak 4 képviselőjük van. Hatalomra jutása óta Rohani ugyanakkor nem vitt végbe jelentős változásokat a politikai elitben. Liberális támogatói csalódottak, amiért a konzervatív bírók is mind a helyükön maradtak, és rendre súlyos büntetéseket hoznak triviális ügyekben is. Az elnököt eszmék nélküli pragmatikus bennfentesnek tartják.
Nyugati elemzők egy része attól tart, hogy a nukleáris programmal kapcsolatban Irán csak taktikázik, nem akar valódi megegyezést. Már csak azért is, mert az sértené a Forradalmi Gárda üzleti érdekeit, mivel hatalmas bevételeik vannak a csempészetből. A lap ugyanakkor rámutat, hogy ez nem egy valószínű forgatókönyv. Csalni szinte lehetetlen, mivel ha elindul a folyamat, a helyszíni ellenőrzést nem lehet kijátszani. Ha mégis megkísérlik, annak újabb szankciók lennének a következményei, amit Irán nagyon szeretne elkerülni. A tábornokok nagy része olyan üzletekben érdekeltek, amelyeket súlyosan sértenek a szankciók. A Gárda üzleti érdekeltségei önmagában ugyan komolyak, de nem dominálnak a gazdaságban – a GDP mintegy 5-10%-ára tehető, főleg a távközlésben, energetikában és a szállításban. A Quds Force parancsnoka, Quassem Suleimani tavaly egy parlamenti vitában megvédte a „galamb” külügyminisztert és a főtárgyalót a radikálisoktól. Egy gárdaközeli akadémikus szerint csak csekély ellenzéke van a Gárdán belül a tárgyalásoknak. Maga Suleimani is a megegyezés híve. Nem akarnak úgy konfrontálni Amerikával, hogy annak vereség legyen a vége.
A szerző felhívja rá a figyelmet, hogy az iráni Izrael-ellenes retorika is becsapós. Azt nem otthoni, hanem nemzetközi „fogyasztásra” használják. Az irániak ugyanis nem felejtik el, hogy Arafat annak idején Szaddam Husszein oldalán állt az iraki-iráni háborúban. Egy Izrael elleni támadás pusztító lenne, de gyakorlatilag nulla a valószínűsége. A forradalmi gárda jó a gerillaharcokban, de a reguláris hadsereg kevésbé ütőképes, és amerikai szakértők szerint is védelmi háborúra rendezkedett be.
A mixture of Western sanctions and bad economic management has hit prosperity
A gazdasági megfontolások hagyományosan csekély szerepet játszanak az iráni politikában. Khomeini híres mondása szerint: „Nem fogunk felkelést indítani azért, hogy olcsóbb legyen a dinnye.” Ez azonban a legutóbbi elnökválasztáson megváltozott. A viták nagy része a gazdaságról szólt. A konzervatív jelöltek kitartottak a kereskedelem-ellenesség, az önellátás és a forradalom szocialisztikus eszméi mellett, míg Rohani a gazdaság felpörgetését tűzte ki célul. Irán gazdasága a harmadik legnagyobb a Közel-Keleten, egyben a legfejlettebb is. Jelentős ipari bázisa van, jól képzett munkaerővel. A szolgáltató szektor a gazdaság 52%-át teszi ki. Az irániak sokkal komfortosabban élnek, mint egy nemzedékkel korábban, de az utóbbi három évet kemény visszaesés jellemezte.
Az iráni gazdaság olyan hatékonytalan és korrupt, hogy szankciók nélkül is válsággal nézne szembe. Csak egy példa: Törökország, hasonló nagyságú lakossággal és fejlettebb iparral is 60%-kal kevesebb üzemanyagot használ, mint Irán. Az állami kiadások negyede ártámogatásra megy. Rengetegen élnek az államigazgatásból. A rossz forrás-allokáció sérti az üzleti szektor érdekeit. A bankrendszer diszfunkcionális. A gazdaságon az Ahmanidedzsád alatti privatizációs hullám sem segített.
A rossz gazdaságirányítás mellett a kormány még két zándékolatlan módon is növelte a szankciók hatékonyságát. Egyrészt az olajbevételek egy ideig lehetővé tették, hogy alacsonyan tartsák az adók mértékét. Másrészt a gazdaság berendezkedett az önellátásra. Ezzel csak Ahmanidedzsád szakított, aki a privatizáció mellett kereskedelmi egyezségek sorát írta alá.
A jelenlegi külügyminiszter már arról beszél, hogy bármit is gondolunk a globalizációról, a gazdaság nem zárkózhat el előle. Rohani csapata olyan technokratákól áll, akiknek célja a gazdaság stabilizálása. Ehhez az elnöknek szüksége van a Nyugattal való megegyezésre.
The story of the world’s most elaborate sanctions regime
Az 1979. óta tartó szankciókat az Egyesült Államok vezette be. A szövetséges országok 2005. után csatlakoztak hozzá. Az eredeti kiváltó ok a teheráni amerikai nagykövetség elfogallása, a túszejtés volt. Utána az indok az emberi jogok megsértésére és a nemzetközi terrorizmus támogatására módosult. Majd jött a nukleáris program miatti aggodalmakra hivatkozás. A szankciók mindemellett sokáig nem éreztették komolyan hatásukat a gazdaság teljesítményére. Kiszélesítésük ugyanakkor egy idő után, az elmúlt meghozta hatását: az elmúlt években átható és mély hatást gyakorolt a gazdaságra.
Iran’s position in its region, increasingly influential until recently, is becoming more precarious
Iránnak régóta ambíciózus tervei vannak arra nézve, hogyan lehetnének az iszlám világ vezető ereje. Ebbéli törekvéseiket azonban kezdettől fogva beárnyékolja, hogy a szunnita arabok mindig is gyanakvással néztek a síita perzsákra. Ennek ellenére Irán sikerrel építette ki a Teherán, Bagdad, Damaszkusz és Bejrút érintésével kirajzolódó „síita félholdat”. Az iraki pozíciószerzés a Husszein-rezsim összeomlásával következett be, Szíriában pedig a szovjet támogatás megszűnése utáni rést töltötték be. Az Aszad-rendszer nem kis részben éppen az iráni támogatásnak köszönheti, hogy nem omlott össze az erőteljes támadások ellenére sem. Ugyanakkor a szír kormány nem tudta uralmát helyreállítani.
A szíriai beavatkozás népszerűtlenné tette Iránt a Közel-Kelet nagy részén, az általa támogatott Hezbollahhal együtt. A Hamasz fölött elvesztette befolyását, miután az a szír kormány ellen fordult. Irakban a szélsőségesen szalafita ISIL roppantotta meg a síita központi kormány erejét. A „síita félhold” összeomlott, és immár egy „szalafita körív” fenyegeti Iránt, a tálibok újbóli megerősödése és az ISIL térnyerése miatt. Irán barátok nélkül maradt. Kína megszavazta a szankciók kiterjesztését, Szudánból kiutasították diplomatáikat. Khomeini víziója arról, hogy Irán az iszlám világ vezető erejévé válik, immár napirenden kívülre került.
Iránnak – a forradalmi retorika ellenére – megegyezést kell keresnie a nagyhatalmakkal, térségbeli helyzetének stabilitására. Ebben az amerikai prioritások változása is kezére játszhat. Az Ázsia-politika felértékelődése mellett a palagáz-konjunktúra is abba az irányba mutat, hogy – miután csökken az amerikai gazdaság függősége a közel-keleti olajtól – Amerika magára hagyhatja hagyományos arab szövetségeseit, de legalábbis csökkentheti támogatásukat. Ehelyett az erőegyensúly kialakítására törekedhet a térségben, aminek Irán nagy nyertese lehet.
The chances of a deal with the West
A nukleáris tárgyalások sikere elsősorban nem Genfben, a tárgyalások helyszínén fog eldőlni, hanem a teheráni és washingtoni hátországban, ahol mindkét kormányzatnak meg kell küzdenie saját héjáival. A kétoldalú diplomácia színtere elsősorban az ENSZ, az ott dolgozó diplomaták révén, már csak azért is, mert a két ország politikusai nem jártak egymás följén immár 35 éve. Ezek a háttértárgyalások fontosak lehetnek a sikerhez.
Minden múltbeli sérelem és szembenállás ellenére most komoly esély van a megegyezésre. Iránnak mind gazdaságának, mind térségbeli szerepének stabilitása érdekében szüksége van a kompromisszumra. Az Egyesült Államok eközben iszlamista szélsőségesekkel harcol Irakban és Szíriában, védelmezi Európát Oroszországtól és ázsiai szövetségeseit Kínától, ami aligha tesz lehetővé egy támadást Irán ellen. Úgy tűnik, az egyezséget most könnyű elérni.
*
Az Iránnal foglalkozó mellékleten kívül még egy cikk foglalkozik Iránnal, mégpedig abból az aspektusból, hogy mit várhatnak az üzletemberek a szankciók feloldása után – egyenesen az „aranylázhoz” hasonlítva azt, ami várható.
Foreign firms are keen to get back into Iran if sanctions are lifted—but it will not be an easy place to do business
Teheránban máris rendre üzletember-delegációkat fogadnak, abban bízva, hogy szövetségesekre lelhetnek bennük a szankciók feloldása érdekében. A látogatók úgy emlegetik az országot, mint a világ „utolsó zárt piacát”. Ismerős arcok térnek vissza, mint például a Peugeot menedzserei. A cégnek 2012. előtt 30%-os részesedése volt az iráni piacon.
Bár a szankciók – amerikai becslések szerint – az elmúlt három évben 25%-kal vetették vissza a GDP-t, az még mindig 1,2 trillió dolláros értéket jelent (vásárlóerő-paritáson), ami Iránt a világ 18. legnagyobb gazdaságává teszi. A 80 milliós népesség jól képzett, az országnak hatalmas olaj- és gázkészletei vannak. A teheráni tőzsde a második legnagyobb a Közel-Keleten, 150 milliárd dolláros kapitalizációval. A részvényeknek csupán 0,1%-a van külföldi kézen, ellentétben az isztambuli tőzsde 50%-os mutatójával.
A külföldiek számára a legvonzóbb befektetési terület a feldolgozó ipar. Irán járműipara a GDP 10%-át teszi ki, a szankciók előtt 10 millió embert foglalkoztatva. A kiskereskedelem szintén igéretes szektor. A bányászatban is nagy lehetőségek vannak, a kőolaj és fölgáz mellett a kitermelhető réz mennyisége is jelentős.
A lap által megkérdezett szakértő szerint a privatizáció és a liberalizáció legalább olyan fontos, mint a szankciók feloldása. (A magyar olvasó számára ismerősek lehetnek ezek a szavak, a rendszerváltás idejéből.) A több évtizedes izoláció miatt ugyanakkor az irániak jó része gyanakodva figyel a befektetni készülő külföldi tőketulajdonosokra. De mindent összevetve, a külföldi üzletemberek komoly vagyont szerezhetnek befektetéseikkel, ami vállalhatóvá teszi számukra ezt a kockázatot.
- ht -
