Nyílt háborúvá alakult a síita-szunnita konfliktus

A Jemenben hosszú ideje tartó polgárháború új szakaszba lépett azzal, hogy Szaúd-Arábia – szövetségesei támogatásával – közvetlenül, reguláris hadseregével is bekapcsolódott a harcokba. Mivel Irán közvetve eddig is része volt a konfliktusnak, a kormány ellen harcoló síita húszi milíciák támogatójaként, az eddigi proxy-háború nyílt összecsapássá eszkalálódott Szaúd-Arábia és Irán szövetségesei között. A sivatagi királyság – amely a szunnita iszlám világ vezető szerepére tör, a maga szektariánus vahabita vallási hátterével – mintegy 100 harci repülővel indított támadást a „Megoldás vihara” hadműveletben, amihez további 85 géppel társult az Egyesült Arab Emírségek, Katar, Bahrein, Kuvait, Jordánia, Marokkó és Szudán. Egyiptom négy hadihajóval és légierejével kapcsolódott be a műveletbe, amelyhez azóta Pakisztán is csatlakozott. Szaúdi tisztviselők már az elején kijelentették: szárazföldi alakulatokra is szükség lesz a „rend helyreállítása” érdekében. Ennek érdekében máris 150 ezer katona áll készenlétben a határ szaúdi oldalán.

Szaúd-Arábia döntése mérföldkőnek számít. Mióta négy évvel ezelőtt az „Arab Tavasz” végigsöpört a térség országain, elüldözve többek közt Száleh jemeni elnököt is, a status quo változatlan volt az Arab-félszigeten. Szalman szaúd-arábiai uralkodó most elszánta magát a nyílt intervencióra és az erőviszonyok átalakítására, kijelentve, hogy nem állnak le a jemeni beavatkozással, amíg „rend és biztonság” nem lesz az országban.

Az Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC) öt tagja (Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Katar és Kuvait) közös nyilatkozatot adtak ki, miszerint a hadművelet a jemeni elnök, Abd Rabbuh Manszur Hadi kérésére adott válasz, annak érdekében, hogy „megvédje Jement a húszi milíciák agressziójától”. Irán ugyanakkor – érthetően – azonnal az „agresszió és a légicsapások befejezésére” szólított fel. Haszan Rohani államfő figyelmeztette a térségbeli országokat, hogy maradjanak ki az ország belső konfliktusából, mert a beavatkozás „rendkívül veszélyes és elmélyíti a válságot”. Vlagyimir Putyin orosz elnök – miután telefonon egyeztetett az iráni államfővel – szintén azonnali tűzszünetre szólított fel. Oroszország később az ENSZ BT összehívását is kezdeményezte.

A térség regionális nagyhatalmaként Törökország elvi támogatásáról biztosította a katonai beavatkozást. Mint Recep Tayyip Erdoğan elnök kijelentette: nem tolerálható Iránnak az a törekvése, hogy dominálja a Közel-Keletet. Nyilatkozatából azonban az is kiderült: nem közvetlen részvételről van szó (bár a logisztikai támogatást azért megfontolják). Mevlüt Çavuşoğlu külügyminiszter később még egyértelműbbé tette: nincs szó katonai támogatásról.

Az Egyesült Államok logisztikai és titkosszolgálati támogatást biztosít a műveletekhez. Ez a szerepvállalás ugyanakkor még amerikai tisztviselők egy része szerint is zavaros motivációjú. Miközben kulcsfontosságú szövetségesként tekint az Irán által támogatott iraki kormányerőkre és síita milíciákra az ISIL elleni háborúban, addig Jemenben továbbra is úgy lép fel, mintha a síita és iráni terjeszkedést tekintené a legfőbb veszélynek a térségben. Magyarázat lehet ugyanakkor az ellentmondásra az, hogy az amerikai stratégia jól láthatóan megváltozott a térségben. Míg a Bush-időszakban arra törekedtek, hogy első számú katonai szereplők legyenek, addig ma a regionális erőegyensúlyra alapoznak. Ami országonként más és más kimenetet eredményezhet.

Jemen geopolitikai törékenysége

Jemen már a háború előtt is humanitárius vészhelyze szélén állt. A világ egyik legszegényebb országának eleve életveszélyes természeti válsághelyzettel kell szembenéznie: az első olyan ország lehet a földön, amely teljes mértékben kifogy az ivóvízkészletéből. Ez a fővárosban, Szanában – becslések szerint – már 2017 és 2025 között bekövetkezhet. (A szűkös készletek jó részét ráadásul ma sem élelmiszertermelésre használják, hanem a khat növény előállítására, amelynek levelét össznépi kábítószerként fogyasztják.) Jemen sorsa tehát még békeidőben is lét és a nemlét között mozogna, amit egy elhúzódó háború szinte apokaliptikus állapottá súlyosbítana.

A korábbi államfő, Ali Abdullah Száleh által is támogatott húszi lázadók ma már az ország jelentős részét ellenőrzésük alatt tartják – beleértve a fővárost, Szanát, és a korábbi déli főváros, Áden egy részét is. A húszik, akiknek hivatalos neve Allah Ansar (Isten Segédei), a síita iszlám zaidi ágát képviselik, amelynek követői mintegy ezer éven át – egészen 1962-ig – önálló imámságot alkottak északon. Törzsi bázisuk ezért az ország észak-nyugati részén, a síita többségű vidékeken található. Az éppen szintén elűzött, de formálisan még hivatalban lévő Hadi elnök – hatalmának visszaszerzése és későbbi megszilárdítása érdekében – elsősorban a szunnita dominanciájú déli országrészre számíthat.

A XX. század nagy részében Észak-Jemen és Dél-Jemen önálló országot alkottak, a hidegháború két ellentétes frontoldalán foglalva helyet (Dél-Jemen a Szovjetunió szövetségese volt, míg Észak-Jement a nyugati világ támogatta). Az ország egyesítésére 1990-ben került sor, az északi politikai elit dominanciával. A főváros is a korábbi északi főváros, Szána lett.

A térképeket összevetve jól látható, hogy a mai törésvonalak földrajzilag hasonlóan helyezkednek el a korabelivel. Bár a jelenlegi konfliktus nem eredeztethető a hidegháború idején meglévő észak-déli megosztottságól, a törzsi megosztottság és annak határvonalai ma éppen olyan meghatározók.

A síita húszik még az ellenük irányuló külső katonai intervenció nélkül sem lennének képesek arra, hogy tartósan uralják az egész országot, figyelembe véve annak erős vallási és törzsi megosztottságát. Egy elhúzódó háború ugyanakkor olyan politikai vákuumot teremthet, amely ideális felvonuló terepet jelenthet a Jemenben már korábban berendezkedett Al-Kaida vagy az új szereplőként megjelenő ISIL számára – annak ellenére, hogy az elnök és a húszik egyaránt szemben állnak mindkét szélsőséges szervezettel.

A még mindig erőteljesen meglévő törzsi identitás és az ebből adódó elkülönülés, valamint a vallási megosztottság miatt aligha remélhető, hogy bármelyik fél is teljes győzelmet tudjon aratni, az ország egészére kiterjedő területi hatállyal. Távlati megoldást csak a hatalom megosztása jelenthet (akár területi felosztással is), amelyben az érdekelt nemzetközi szereplőknek is egyetértésre kell jutniuk. Ennek esélye azonban – a dolgok jelenlegi állása szerint – a távoli jövőbe tolódhat.

Geopolitikai játszma a szaúdi-iráni-török háromszögben

A szaúd-arábiai beavatkozás – bár a síita-szunnita törésvonal miatt logikusnak tűnik – korántsem volt magától értetődő. Korábban a húszik részleges hatalomra jutását még mindig a kisebbik rossznak tekintették a szaúdi fővárosban, a rájuk nézve közvetlen veszélyt jelentő Al-Kaidánál vagy az ISIL-nél. A síita Ansar Allah fegyvereseire biztosan számíthattak a vallási szektariánus okokból kibékíthetetlen ellenségüknek számító szunnita szélsőségesekkel szemben. Irán bevonódása sem törvényszerű, mivel a zaidi irányzat sok szempontból közelebb áll a szunnitizmushoz, mint a síita fővonalhoz. (A síita és a szunnita iszlám egyaránt több irányzatra oszlik a világban, de még egy adott országon belül is.) Irán esetében – a szomszédos Szaúd-Arábiával ellentétben – a távolság is komoly akadályt jelent, miközben pénzügyi támogatási lehetősége is korlátozott a vahabita királysághoz képest.

Ami mégis cselekvésre bírhatta Rijadot, az inkább a potenciális fenyegetés megelőzése volt. Az Ansar Allah esetében ugyanis kialakulhatott volna idővel – az Irántól szintén nagy távolságra működő – Hezbollah-modell. Eszerint a síita népesség, ha a többségi hatalmat nem is tudja megszerezni, jó szervezettsége révén meghatározó erővé válhat lehet az ország életében. A már meglévő„síita félhold” ilyen módon kiegészülne egy olyan déli szárnnyal, ami szinte körbekerítené Szaúd-Arábiát. Mivel a szaúdi déli tartományok egy részében jelentős síita kisebbség él, egy ilyen „bekerítés” távlatilag közvetlen veszélyt jelenthetne akár az ország egységére is.

A másik potenciális fenyegetés közvetett hatásként jelentkezhet. A síita Ansar Allah elleni harcok révén az ISIL és az Al-Kaida a „szunniták védelmezőjének” szerepében tovább erősödhet, ami komoly veszélyt jelentene a rijadi trónra. A monarchia ezért nem engedhette meg magának, hogy a szélsőséges szervezetek lépjenek fel egyedül a húszik egyetlen valós ellenfeleként.

Szaúd-Arábiának tehát érdeke, hogy a húszi milíciák területi fennhatóságát korlátok közé szorítsa, még ha olyan totális beavatkozásra nem is képes, mint amit korábban Bahreinban megvalósított (az ottani síita többség ellenére). Ebbéli törekvésében segíti, hogy katonai kapacitását az elmúlt években drámai mértékben megnövelte, felhagyva azzal a korábbi gyakorlattal, hogy biztonságát kizárólag az Egyesült Államok védelmétől várja. A szaúdi beavatkozás ugyanakk
or Iránt – minden említett nehézség ellenére is – ellenlépésekre késztetheti. Ha nem is képesek tartósan berendezkedni Jemenben, az állandósított destabilizációval gyengíthetik Szaúd-Arábia pozícióit.

Öböl-menti diplomaták kiszivárogtatott várakozásai szerint a katonai műveletek 5-6 hónapig tarthatnak – ami, ismerve az ország és a térség kusza erőviszonyait, eléggé optimista forgatókönyvnek tűnik. Amennyiben szárazföldi hadműveletre is rászánják magukat, az rendkívül nagy áldozatokat követelhet, gazdaságilag és emberéletben egyaránt. Jemen tartós megszállása szintén hatalmas költségekkel járna, még szaúdi mértékkel mérve is. Mindent összevetve: a sivatagi királyságnak alighanem könnyebb volt belekezdeni a hadműveletbe, mint eredményesen befejezni azt.

Jemen könnyen a szaúdiak „Afganisztánját” jelentheti. E szempontból különösen figyelemre méltó, hogy Törökország – harcias retorikája ellenére – kimaradt a fegyveres koalícióból. A verseny ugyanis nem csak síiták és szunniták között folyik, hanem a tekintetben is, hogy a térség két meghatározó hatalma közül melyik lesz a szunnita világ vezető ereje. Ennek elérése érdekében a két ország eltérő stratégiát választott: míg Szaúd-Arábia a nyílt konfrontáció és az iráni befolyással szembeni fegyveres feltartóztatás útjára lépett, addig Törökország – felelevenítve az oszmán diplomácia szofisztikált hagyományait – az Irán-ellenes nyilatkozatok ellenére fenntartja a beszélő viszonyt, sőt, a partnerséget is Teheránnal, ami egy esetleges szaúdi kudarc esetén kedvező pozíciót biztosíthat számára a térség befolyási övezeteinek átrendezésekor. Az Irán és Szaúd-Arábia közötti, régi keletű rivalizálásból így könnyen Törökország kerülhet ki nyertesen.

- ht -