Miközben a nyugati sajtó gőzerővel dolgozott azon, hogy rávegye a török embereket: szavazzanak az Igazság és Fejlődés Pártja (AK Parti) ellen, a nyomásgyakorlásnak bumeránghatása lett. A választók határozott döntéssel vetettek véget a hónapok óta tartó politikai bizonytalanságnak, újból abszolút többséggel ruházva fel a kormányzó pártot.
Törökország immár lassan két éve folyamatos kampányüzemmódban működik: 2014 tavaszán önkormányzati választások voltak, nyáron – az ország történetében először – közvetlen elnökválasztás, idén nyáron pedig parlamenti voksolás volt. És bár 2002 óta minden egyes választást – sorrendben tízet, az elnöki, önkormányzati választásokat és népszavazásokat is beleértve – az Igazság és Fejlődés Pártja (AK Parti) nyerte, a kormányzáshoz szükséges többség júniusban elveszett. A szavazatok 41 százaléka nem volt elegendő az abszolút többséghez, így koalíciós kényszerhelyzet állt elő. A leginkább esélyesnek látszó partner a harmadik helyen végzett jobboldali radikális Nacionalista Mozgalom Pártja (MHP) lehetett volna, de annak vezetője kategorikusan kizárta a közös kormányzás lehetőségét. A kurd Népi Demokrata Párt (HDP) magát zárta ki azzal, hogy a parlamentbe kerülve nem a konszolidáció, hanem a radikalizáció útjára lépett. Nyitottnak mutatkozott ugyanakkor a legnagyobb ellenzéki párt, a balközép Köztársasági Néppárt (CHP). Az ígéretesen induló tárgyalások ugyanakkor eredménytelenül végződtek, így nem maradt más lehetőség, mint a megismételt választás kiírása.
Közben két folyamat is megrengette Törökországot.
Az ország ellen 1984 óta terrorháborút folytató Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) július 11-én egyoldalúan felmondta a két éve érvényben lévő fegyverszünetet, és újraindította támadásait. A 2013-ig mintegy 40 ezer halottat követelő terrorhullám áldozatainak száma ismét napról napra nőtt – a merényleteknek kétszáznál is többen estek áldozatul. Emellett a magát „Iszlám Államnak” nevező ISIL is végrehajtotta első támadásait török földön, ami kiváltotta a török kormány erőteljes reakcióját, mindkét terrorszervezet ellen. Vagyis Törökország egyszerre lett a célpontja egy belföldi gyökerű terrorhullámnak, valamint aktív résztvevője a térséget évek óta sújtó regionális konfliktusnak. Érthető, hogy az emberekben a békeidőknél erősebb vágy fogalmazódott meg a stabilitás, a biztonság irányába. Ez a közvélemény-kutatások eredményeiben is megmutatkozott: az AK Parti népszerűsége lassan, de biztosan emelkedni kezdett, a destabilizációért felelősnek tartott pártok támogatottsága pedig apadni. Míg a MHP-től elsősorban a koalíciós lehetőség merev elutasítása miatt fordultak el sokan, addig a kurd HDP-re a PKK árnyéka vetült. Bár hivatalosan soha nem ismerték el, hogy a HDP a PKK politikai szárnya lenne, vezetőik rendszeresen találkoztak, képviselőik pedig rendre támogató nyilatkozatokat tettek.
A november 1-jén megrendezett megismételt választás ezzel együtt is erőteljes meglepetést okozott. Még az utolsó hetek felmérései is arra utaltak, hogy nagyjából hasonló eredményre lehet számítani, mint júniusban, a jelzett csekély mértékű elmozdulással. Ehhez képest az AK Parti földcsuszamlásszerű győzelmet aratott, 41-ről az 50 százalék közelébe emelve támogatottságát, ami a mandátumok 57 százalékát, biztos kormányzó többséget biztosít a pártnak. A MHP a szavazóinak mintegy negyedét veszítette el, a HDP pedig majdnem kiesett a parlamentből. (A bejutási küszöb 10 százalék.) Vagyis az a párt nyert nagyot, amelytől leginkább várható a politikai stabilitás megteremtése, és azokat büntették a szavazók, akiket megegyezésképtelennek (MHP) vagy az erőszakhullámért, terrorizmusért felelősnek (HDP) tartottak. Az üzenet egyértelmű: politikailag stabil, erős kormányzásra van szükség, ami mind a gazdaság növekedéséhez, mind ez elemi biztonság megőrzéséhez elengedhetetlen. 
A területi megosztottság ezúttal is a hagyományos mintát követte. A CHP csak az ország nyugati partvidékein tudott győzni, a HDP pedig csak ott, ahol nagyobb számú kurd népesség él, vagyis Délkelet-Anatóliában. Az arányok azonban tovább tolódtak az AK Parti javára: a 81 tartományból ezúttal 63-ban nyert, ami hét újabb győzelmet jelent a párt számára a júniusi 56-hoz képest. A HDP szintén elvesztett két tartományt, a júniusi 14-ből. A MHP pedig elveszítette egyetlen fellegvárát, Osmaniye tartományt. (A török választási rendszerben csak területi listák vannak – a tartományra eső mandátumokat szavazatarányosan osztják szét az országos szinten 10 százalékot elérő pártok között.)
Az eredményekből az látszik, hogy a kormánypárt – miközben megőrizte saját széles társadalmi bázisát – két irányból tudta bővíteni szavazói számát. A török nacionalista szavazók egy részének elege lett saját pártelnökük mindenre nemet mondásából, és az erős nemzeti érdekképviseletet a gyakorlatban felmutató AK Parti mögé állt. A konzervatív – vagy egyszerűen békepárti – kurd szavazók egy része pedig újra az AK Partira szavazott, ahogy régebben is.
A vasárnapi választás nemcsak Törökország, de Magyarország és Európa számára is döntő fontosságú volt. Az Európára zúduló migrációs válságot csak Ankara közreműködésével lehet megoldani. Ehhez azonban politikai stabilitásra, erős kormányra van szükség. Ahogy energiaellátásunk jövője szempontjából is. A hazánk számára is kulcsfontosságú Török Áramlat építéséről is elsősorban a politikai bizonytalanság miatt szakadtak meg Oroszországgal a tárgyalások, ez most újraindulhat. Ahogy a török–kurd megbékélésért is az a párt tehet a legtöbbet kormányon, amelyik határozottan fellép a terrorizmus ellen, ugyanakkor kitart a kulturális önrendelkezés és a jogkiterjesztés mellett. A török szavazók ezért nem hallgattak a nyugatról érkező szirénhangokra, és vállalták a saját útjuk szerinti döntést.
- ht -
Az írás egy korábbi változata megjelent a Magyar Idők 2015. november 3-ai számában.
Képek forrása: Daily Sabah.
