Nyugati szemmel nézve szinte érthetetlen, hogyan alakulhatott ki pillanatok alatt nemzeti egység a török politika szinte valamennyi szereplője, a kormányzat és ellenzéke között a július 15-ei fegyveres államcsínykísérlet bukása után. Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök és a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AK Parti) ádáz ellenfelei sem álltak a puccskísérlet mellé, kitartva a törvényes rend mellett. Hasonlóan széles nemzeti egységre generációk óta nem volt példa a török belpolitikában.
A hatalomátvételi kísérletet „pancserpuccsnak” minősíteni legjobb esetben is elhamarkodott ítélet volt. Az „önpuccs teóriája szintén gyenge lábakon áll, komoly érvet felhozni mellette nem lehet. Az államfő élete is hajszálon és perceken múlt. Az olajozottan induló támadásba ugyan komoly hibák is becsúsztak, de mint kiderült, ennek nem „amatőrség” volt az oka. Az eredetileg szombat hajnalra tervezett akcióról tudomást szerzett a török hírszerzés (az iráni sajtó meg nem cáfolt értesülései szerint orosz segítséggel), a lebukás híre pedig gyorsan visszajutott a szervezőkhöz. Lépniük kellett, idő előtt, ami rontotta a kivitelezés hatékonyságát. De a kudarc oka elsősorban az volt, hogy a szervezőknek sem a hadsereg vezetését, sem a közvéleményt nem sikerült a maguk oldalára állítaniuk.
A korábbi puccsok során a hadsereg egyszerre mozdult, hatékonyan mozgatva a katonai hierarchiát és a parancsnoklási rendet. A hadvezetés ezúttal nem vett részt benne. A puccskísérlet így katonai lázadás is volt – végrehajtói nemcsak a demokratikus renddel, hanem katonai esküjükkel is szembehelyezkedtek. Egyetlen esélyük az lett volna, ha a lázadás mellé – politikai taktikai megfontolásból – csatlakozik az Atatürk örökségét a mai napig szilárdan őrző kemalista tábornoki és tisztikar, ez azonban nem következett be. Minden jel arra mutat, hogy a szervezkedésben kizárólag a Fethullah Gülen vallási vezetőt követő mozgalom tagjai vettek részt, akiket a keményen kormánykritikus kemalisták is a szekuláris rend fő ellenségeinek tartanak. A gülenista mozgalomnak − a rendőrségbe, az ügyészségbe és a bíróságokba beépült tagjain keresztül − korábban oroszlánrésze volt azoknak a monstre pereknek a megszervezésében és kivitelezésében, amelyekben katonatisztek és velük együttműködők százait ítélték el. A hadsereg kemalista tisztjei ezt nem felejtették el.
A közvélemény megnyerése szintén kudarcot vallott. A lázadás elképesztő erejű népi ellenállásba ütközött – az Erdoğan hívására utcára sereglő emberek puszta kézzel, életüket sem kímélve állították meg a tankokat. A puccsisták talán maguk is elhitték, hogy a sorozatban tucatnyi választást megnyerő AK Partival szemben tömeges az elégedetlenség, és valamiféle „diktatúra” tartja csak fenn a kormányzó párt hatalmát, de ennek éppen az ellenkezője derült ki. Erdoğan elnök kétségtelenül megosztó személyiség, akivel markáns ellenzéki kisebbség áll szemben, akik mit nem adnának egy kormányváltásért, de ilyen áron mégse. Törökországban a katonai puccsok gyászos emléke ma is hat. A július 15-ei és azt követő kiállás megmutatta: lehetnek akármilyen éles politikai viták, a katonai hatalomátvételt az elsöprő többség elutasítja.
A puccskísérlet leverése után gőzerővel indult el a tisztogatás. Az ellenzék azonban nemhogy ellenezte volna a rendteremtést, hanem kifejezetten támogatja. Ez az egység szinte példátlan a megosztott török belpolitikában. A parlamentben a konzervatív kormánynak az Atatürk által alapított, balközép Köztársasági Néppárt (CHP), a radikális jobboldali, de magát szintén kemalistának valló Nacionalista Mozgalom Pártja (MHP) és a kurd szeparatistákkal összefonódó Népi Demokrata Párt (HDP) az ellenzéke. A puccskísérletet azonnal elítélte a teljes ellenzék, milliós tömegtüntetéseken is közösen demonstrálva a parlamentáris rend mellett. A CHP-vel és a MHP-vel szoros egyeztetés indult a további közös fellépésről, beleértve az erőszakszervezetek átalakításához szükséges alkotmánymódosítást is. Mindez az egyébként keményen kormánykritikus kemalista sajtó erőteljes támogatásával. Teljes a konszenzus abban, hogy a puccskísérlet mögött a gülenista mozgalom áll, amiből az ellenzék sem kér.
De ki is az a Gülen, és kik a követői? Iszlám hittudós, tanító és író. Korábban is nyílt titok volt, hogy a mozgalom tagjai feladatuknak tekintették a beépülést a közigazgatásba, a rendőrségbe, az ügyészségbe, a bíróságokba és a hadseregbe. Nyílt politikai képviseletük ugyanakkor soha nem volt, így választáson se mérettették meg magukat. A mozgalom ezért okkal tekintető árnyékhatalomnak (párhuzamos struktúrának), amely erős pozíciókat szerzett az apparátusban, a médiában és az oktatási rendszerben rendkívül erős pozíciókat szerzett az elmúlt évtizedekben. Maga Gülen az ezredforduló óta az Egyesült Államokban él – meg nem erősített értesülések szerint kiváló CIA-kapcsolatokkal. Követői. Az árnyékhatalom az AK Parti hatalomra jutása (2002) után kapcsolt nagyobb sebességre. Először a kemalista hadsereg került célkeresztjükbe, megszervezve az említett nagy pereket, amivel szinte lefejezték az akkori katonai vezetést. Mivel Erdoğan és pártja ekkor még okkal tarthatott a hadsereg túlhatalmától, elemzők a kormánypárt titkos szövetségeseként tekintettek a mozgalomra. 2013 decemberében aztán éles fordulat következett: gülenista rendőrtisztek és ügyészek letartóztatták a kormány négy tagját, és hírek szerint maga a kormányfő is célkeresztbe került, a választói akarattól független kormánybuktatás nyilvánvaló szándékával. Erdoğan miniszterelnökként azonnal és határozottan lépett, hadat üzenve a párhuzamos hatalomnak. A gülenisták eltávolítása az államigazgatásból − sok esetben a letartóztatásuk és vád alá helyezésük – azóta folyamatos, hetente ismétlődő eseményt jelentett. A puccskísérletre alighanem éppen ezért került sor: bár az esély csekély volt, később ez még tovább romlott volna. Az elvetélt puccskísérlet utáni tisztogatás így nem fordulatot, hanem folytonosságot jelent. Egyben meg is magyarázza, hogyan lehettek kapásból kéznél több tízezres névlisták. A gülenista mozgalom az elmúlt évtizedekben szervezetek százait hozták létre (iskolahálózat, üzleti szövetségek, médiabirodalom), nem is leplezve azok kötődését.
Ekkora számban persze nem vehettek részt a konkrét puccskísérletben. A konszolidáció célja ennél szélesebb: a mostani és a lehetséges jövőbeli államcsíny hátországának, a gülenista mozgalom intézményrendszerének a felszámolása. Kétségkívül illiberális megoldás, de egy olyan országban, ahol 1960 óta ötödször indult erőszakos hatalomátvételi kísérlet (most először eredménytelenül), ott máshol van az ingerküszöb. A kormányzat mellett a kemalista ellenzék is véget akar vetni az árnyékhatalomnak, ami új nemzeti konszenzus megteremtésének lehetőségét teremti meg.
Kevés visszhangot kap, pedig figyelemre méltó: kemalistákra még csak a gyanú árnyéka sem vetődött a puccskísérlet kapcsán. Dőreség tehát úgy beállítani az eseményeket, mintha ebben a történetben egy iszlamista kormányzat állna szemben a nyugatos, liberális elittel, pláne diktatórikus és demokratikus törekvések konfliktusát vizionálni. Ellenkezőleg: a konzervatív kormánypárt és szekuláris, kemalista ellenzéke együtt lép fel a sajátos iszlamista berendezkedést megcélzó gülenista mozgalommal szemben. Ez akár oda is vezethet, hogy a sokáig egymással élesen szembenálló konzervatív és kemalista táborok között egy új konszenzus, új szintézis jöhet létre, ami a korábbinál is nagyobb stabilitást eredményezhet Törökországban.
- ht –
Az írás rövidített változata megjelent a Magyar Idők 2016. augusztus 24-ei számában „Egy katonai puccs utóélete” címmel.
Kapcsolódó interjúk: „Megelőznék a további puccskísérleteket” (Erdélyi Napló, 2016.08.18.), valamint „Végleg felszámolják Gülen hátországát” (Magyar Hírlap, 2016. augusztus 23.).
