A törökországi elnökválasztáson – amely az ország történelmében először közvetlen választás volt – a hivatalban lévő miniszterelnök, Recep Tayyip Erdoğan fölényes győzelmet aratott. A sorozatban tízedik választását megnyerő, karizmatikus és rendkívüli eredményeket felmutató politikus sokadszorra bizonyította be: bár megítélése élesen megosztja a török társadalmat, biztos társadalmi háttérre támaszkodhat.
Tíz megnyert választás alighanem világrekordot jelent. A három győztes parlamenti (2002, 2007, 2011) mellett négy sikeres önkormányzati választás (ebből az első még a Refah párt színeiben, isztambuli polgármesterként, a többi az AKP vezetőjeként) és két népszavazás mellett Erdoğan most a közvetlen elnökválasztáson is diadalt aratott. A nyugati klisék szerint működő elemzők persze nem győznek – nálunk sem ismeretlen módon – „tekintélyuralmat” és a „szabadságjogok korlátozását” emlegetni, szinte rettegve attól az erős politikai felhatalmazástól, amelyet a török államférfi és pártja lassan másfél évtizede töretlenül felmutat. Ezt a szemléletet osztja Törökország kemalista elitje is. akik azonban – a széleskörű sajtóbeli reprezentáció ellenére – mégsem tudnak olyan üzenetet megfogalmazni, ami országszerte vonzó lenne a török emberek többségének egy demokratikus választáson.
Kétségtelen, hogy Atatürk halála óta csak Turgut Özal miniszterelnök, majd köztársasági elnök tudott ilyen mély nyomot hagyni Törökország társadalmi, gazdasági és politikai folyamataiban, mint Recep Tayyip Erdoğan. Túl a személyes vezetői adottságainak értékelésén, és félretéve a baloldali-liberális kliséket, mi lehet sikerének a mély, társadalmi okokra visszavezethető titka?
A modern Törökország „vérben és vasban” született, dicsőségben, egy győzedelmes függetlenségi háború gyümölcseként, 1923-ban, a legendás államférfi, Musztafa Kemál pasa vezetésével, aki Atatürk néven a Török Köztársaság első elnöke lett. Kultusza a mai napig töretlen, amin nem lehet csodálkozni. Az 1920-as békediktátum visszautasításával és a sikeres honvédő háborúval megháromszorozta az országnak eredetileg ítélt területet, biztosítva a törökség túlélésének és későbbi felemelkedésének földrajzi és politikai kereteit. Ennek jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Atatürk 1938-ban bekövetkezett haláláig olyan mértékben formálta át Törökország arculatát és társadalmát, amelyhez hasonló mértékű és gyorsaságú folyamatra kevés példát tudunk mondani a történelemből. Az általa keresztül erőltetett gazdasági, társadalmi és politikai reformok – a nyugatosodás, a szekularizmus és a nacionalizmus jegyében – megalapozták a Török Köztársaság fennmaradását, megerősödését és jövőbeli sikerét.
Mint minden átalakításnak, ennek is megvoltak a vesztesei. A vallásos lakosság – főleg vidéken - elnyomott helyzetben érezte magát (a fejkendőt viselő asszonyoknak például egészen a legutóbbi évekig tilos volt állami egyetemre járniuk vagy akárcsak belépniük ügyintézésre egy állami hivatalba), és a török nemzetállam kiépítése a nemzetiségekkel durva elnyomásával, asszimilációjával járt, aminek egyedül a kurdok tudtak – mai napig – ellenállni. Atatürk utódai ráadásul nem tudtak felérni személyiségükben a nagy elődhöz. Ahogy az minden forradalmi változásnál lenni szokott, kitermelődött egy új hatalmi elit, amely magát „kemalistának” nevezte. Ez a kemalista elit határozta meg Törökország mindennapjait az elmúlt generációk idején – a politikában, a gazdaságban, a bíróságokon és a sajtóban egyaránt. Magukat „fehér törököknek” hívták, és mélyen lenézték a „fekete törököknek” nevezett vidéki, konzervatív, vallásos tömegeket. Rendszerük hírhedten korrupt volt. Uralmuk megtartásában először az egypártrendszer intézménye segített, majd a hadsereg. Ha a demokratikus választási eredmény kedvezőtlen volt a kemalista elit számára, puccs következett, szinte tízévenként (1960-ban, 1971-ben és 1980-ban). Jellemző, hogy az Atatürk által alapított Köztársasági Néppárt (CHP) már az első szabad választást is elvesztette 1950-ben, és azóta sem tudott győzni. (Kormányon legfeljebb koalíciós partnerként volt.) Mindez azt mutatja, hogy a kemalizmus, bár uralkodó helyzetbe került, és magát Atatürköt a törökök „népi szentként” tisztelik, nem tudott mély gyökeret verni az ország nagy részében.
A választási térképek jól mutatják az erős területi megosztottságot. A 2014-es 
önkormányzati választások eredményeit nézve (2002-es választások óta minden térkép többé-kevésbé hasonló képet mutat) is jól látható: a kemalista elitet képviselő CHP elsőpsorban a kozmopolitább jellegű nyugati tengerparton erős, Anatólia déli részén pedig a radikális jobboldali Nacionalista Mozgalom Pártja (MHP) néhány fellegvára található. (A MHP szintén Atatürk örökösének tekinti magát.) A kurd többségű területeken saját, etnikai jelöltjeik arattak sikert. Az ország nagy részét kitevő Anatóliában azonban az AKP dominanciája elsöprő erejű.
Nem volt ez másképpen a 2014-es elnökválasztáson sem, ahol a „régi Törökországot” megjelenítő CHP és MHP – minden ideológiai különbségük ellenére – közös jelöltet állított, Ekmeleddin İhsanoğlu személyében. Jól látható, hogy az AKP, a CHP és a MHP, illetve a kurdok által tavasszal megnyert területek mennyire pontosan fedik egymást az elnökválasztási eredmények területi bontásával. (Hasonló megállapításra juthatunk bármely, 2002. óta történt megmérettetés értékelésével.) Annyi többlettel, hogy Erdoğan – személyes vonzerejének köszönhetően – pártja korábbi eredményét is felülmúlta. Emellett a kurdok jelöltje, Selahattin Demirtaş is megközelítette a bűvös 10%-ot (ennyi a parlamenti küszöb), ami előrevetíti egy kurd etnikai párt indulását a következő választáson. Leegyszerűsítve: a Stratfor által „Márvány-tengeri csop
ortként” is emlegetett „fehér törökök” sokadszorra maradtak alul az „Anatóliai csoportnak” nevezett „fekete törökökkel” szemben. A kormánypárti sajtóban és magának Erdoğannak a retorikájában is gyakran hivatkozott „Új Törökország” ez utóbbiakat képviselő AKP, illetve – korábban elképzelhetetlen módon – a kurdok politikai szerveződései testesítik meg, akikre a megválasztott államfő biztos szövetségesként számíthat, az elmúlt évek jogkiterjesztő intézkedéseinek köszönhetően.
Kétségtelen, hogy Erdoğan személye és politikája mélyen megosztja a török közvéleményt. Olyan támadások érik, amelybe nyugaton bármely politikus már régen megbukott volna. Jól látható azonban, hogy az anatóliai hátország tűzön-vízen át kitart mellette. És ők a többség. Amelybe most már nem csak a ma is vidéken élő konzervatív, vallásos lakosság tartozik, hanem azok az onnan elszármazott értelmiségiek, szakemberek és vállalkozók is, akik a nagyvárosokba költözve az AKP-kormányok alatti gazdasági dinamizmusnak köszönhetően hatalmasat léptek előre a társadalmi mobilizáció útján, létrehozva immár egy új középosztályt. Ők, a lenézett „fekete törökök” utódai mindenben támogatják vezetőjüket abban, hogy ne térjen vissza a hatalomba a régi elit, akik elzárták előlük korábban a felemelkedés útját. Nincs az a botrány, nincs az a lejárató kampány, amely ennél erősebb hatású tudna lenni. Az AKP és Erdoğan sikerének ez a biztos, mély alapja. Ami akár tetszik a nyugati liberális véleményformálóknak, akár nem, a demokrácia diadala is Törökországban.
- ht -
