Törökország e hét végén, június 7-én új nemzetgyűlést választ.  A pártok várható sorrendjét illetően nagy meglepetés nem várható, az arányokon viszont sok múlik. A 2002 óta eredményesen kormányzó és széles társadalmi háttérrel rendelkező Igazság és Fejlődés (AK) pártja az „Új Törökország” jegyében mozgósít, ami kifejezi azt, hogy 2002-ben „több, mint kormányváltás” volt az országban. (A képen a tavalyi köztársasági elnökválasztás eredményeinek területi eloszlása látható.) A párt miniszterelnökjelöltje  Ahmet Davutoğlu pártelnök és kormányfő, de nem meglepő, hogy a közvélemény az AK-t továbbra is a köztársasági elnök, Recep Tayyip Erdoğan nevével köti össze, aki az elmúlt 13 évben minden lehetséges választáson győzelmet aratott. Az elsőség most se kétséges, az azonban még nyitott kérdés, hogy lesz-e koalíciós kényszer, vagy ha egyedül kormányoz továbbra is a párt, azt egyszerű vagy alkotmányozó többséggel teszi-e. Az alkotmányos többség nem csak azért lenne kulcsfontosságú, mert a jelenlegi alkotmány – még ha sikerült is benne fontos módosításokat tenni az elmúlt években – még mindig az 1982-es, a katonai puccs után írt alaptörvény, hanem azért is, mert ebben tudná megvalósítani az AK egyik legfontosabb politikai célkitűzését, a prezidenciális parlamenti rendszerre való áttérést. Olyan parlamenti demokráciát teremtve meg, ahol – a francia modellhez hasonlóan – a köztársasági elnöknek széleskörű jogosítványai vannak.

A választási rendszer a tartományi listákon alapul: a választók nem egyéni jelöltekre és nem is országos listákra voksolhatnak, hanem a 81 tartomány pártlistáira. Az 550 mandátumot lélekszámarányosan osztották fel a tartományok között. Az átlagosan 6-7 tartományi mandátumot pedig az adott helyen leadott szavazatok arányában osztja fel a választási bizottság, szigorú választási küszöbbel: aki nem éri el országos szinten a 10 százalékot, annak minden tartományban törlik az eredményét.

A magas választási küszöbnek is köszönhető, hogy az elmúlt választásokon mindössze három párt tudta azt átugrani: a kormányzó Igazság és Fejlődés (AK) pártja, a balközép ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP) és a jobboldali radikális ellenzéki Nacionalista Mozgalom Pártja (MHP). Ezen kívül a kurdok etnikai pártja (BDP, majd HDP) is jelen volt, van a parlamentben, de úgy, hogy képviselőit függetlenként választották meg, majd a parlamentben utólag alapítottak frakciót. Mivel jelöltjeik összesen – országos viszonylatban – a szavazatok 6-7 százalékát gyűjtötték be ilyen módon, a függetlenként indulással sikerült megkerülniük a rendkívül magas parlamenti küszöböt.

Az idei választás legnagyobb – és egyben legkiszámíthatatlanabb kimenetű – újdonsága, hogy a kurd Népi Demokrata Párt (HDP) pártként is elindul a választáson, ami részükről „dupla vagy semmi” játszma lesz. Pártként bejutva több jogosítványuk lesz, mintha függetlenekből alakítanának frakciót, de ha 10 százalék alatt maradnak, akkor minden rájuk leadott szavazat elveszik. A párt társelnöke, Selahattin Demirtaş tavaly a köztársasági elnökválasztáson a szavazatok 9,7 százalékát kapta, ami ugyan a siker esélyével kecsegtet, de garanciát nem jelent a bejutásra. A közvélemény-kutatások is hol a küszöb alatt, hol némivel fölötte mérik a párt támogatottságát. Bár az országnak kb. 18 százaléka kurd, mintegy kétharmaduk eddig a kormányzó AK pártra szavazott, és alig egyharmaduk a kurdok etnikai pártjára. Ennek egyik oka az, hogy a Kurdisztáni Munkáspártot (PKK), amelynek a HDP mintegy politikai fedőszerveként működik (némi hasonlósággal az IRA és a Sinn Fein korabeli kapcsolatához), szélsőségesen baloldali (marxista-leninista) ideológiai alapvetés jellemzi. Ez pedig elfogadhatatlan a konzervatív, vallásos kurdok széles tömegeinek. A HDP ugyan már elszakadt a szélsőbalos programtól (megtartva ugyanakkor a kapcsolatot a PKK-val), helyette egyfajta posztmodern baloldali-zöld-liberális alternatív baloldaliságot fogalmazva meg, de ez még mindig távol van a konzervatív kurdok ízlésétől. (Eredményesen szólíthat meg vele ugyanakkor baloldali török szavazókat is.) Akik szívesebben voksolnak arra az AK pártra, amelynek kormányzása alatt a kurdok kulturális és nyelvi jogai korábban elképzelhetetlen mértékben szélesedtek ki.

A HDP bejutása vagy be nem jutása nem csak önmagában fontos kérdés, de a kormányzó többség sorsát is eldöntheti. Mivel a legtöbb szavazatra azokban a dél- és kelet-anatóliai tartományokban számíthat, ahol rajta kívül csak az AK-nak van jelentős támogatottsága, a HDP-re leadott szavazatok elvesztése zömmel az AK mandátumainak számát gyarapítaná. Negyedik pártként való bejutása ugyanakkor azt eredményezheti, hogy az AK akár a korábbi teljesítményét megismételve is kevesebb mandátumhoz juthat, ami az abszolút többség elvesztésével járhat. Paradox módon tehát az AK kormányzati – esetleg alkotmányozó – többsége legalább annyira a HDP eredményén múlik, mint saját támogatottságán.

Ezt leszámítva a pártok várható eredménye viszonylag jól prognosztizálható, sorrendjük pedig egész pontosan. A közvélemény-kutatások szerint a várható szavazati arányok (tehát nem a mandátumok aránya – a rendszer a győztesek előnyét növeli) a választás előtti napokban a következőképpen festenek:

Igazság és Fejlődés (AK) pártja: 39-44%

Köztársasági Néppárt (CHP): 26-28%

Nacionalista Mozgalom Pártja (MHP): 15-18%

Népi Demokrata Párt (HDP): 9-11%

A mandátumok eloszlását tekintve négy forgatókönyv képzelhető el:

1. Az AK kétharmados többséget szerez. Ehhez 367 mandátumra lenne szüksége az 550 fős parlamentben, ami elsősorban a HDP kiesése esetén képzelhető el. Ebben az esetben a parlamenti többség saját hatáskörben új alkotmányt fogadhat el, benne az elnöki rendszerre való áttéréssel.
2. Az AK háromötödös többséget szerez (330 mandátum), amivel népszavazásra bocsáthatja a parlamenti többség által elfogadott alkotmánytervezetet. Mivel a népszavazáson már 50 százalék plusz egy szavazat is elég a győzelemhez, gyakorlatilag ez a felállás is elég lehet az alkotmánymódosításhoz.
3. Az AK 50 és 60 százalék közötti (276-329) mandátumhoz jut. Ez esetben magabiztosan kormányozhat a párt, de az alkotmánymódosításról – egyben az elnöki rendszerre való áttérésről – vagy lemond, vagy alkalmi szövetségest talál a keresztülviteléhez.
4. Az AK győz, de nem szerez abszolút többséget. Ez esetben – 2002 óta először – koalíciós kényszer lép fel, aminek egyelőre nincs előre megírt forgatókönyve. Mindhárom ellenzéki párt kizárja – egyelőre, szavakban – az együttműködést a kormánypárttal, de Törökország történelmében voltak már furcsa koalíciók.

A D) esetben elvileg akár a mai ellenzéki pártokból is alakulhatna parlamenti többség, de ez több okból is kizárható. A legreálisabb egy CHP-MHP együttműködés lehetne, vagyis – bármilyen furcsán is hangzik – a balközép és a radikális jobboldal együttműködése. (Mindkét párt kemalistának és szekulárisnak vallja magát, az elmúlt évben pedig közös jelöltet állítottak a köztársasági elnökválasztásra.) A CHP és a HDP, a két baloldali párt között is elképzelhető az együttműködés. A MHP és a HDP között viszont szinte kizárt, mivel a MHP nem kis mértékben épít a kurdellenes érzelmekre, ami miatt a kurdok között „közellenségnek” számít. Ahogy a MHP-s szavazók is aligha tolerálnák a „kurdosodást”.

Koalíciós lehetősége így – ha arra egyáltalán szükség lesz – az AK pártnak lehet. A legkönnyebben a MHP-vel jöhetne létre együttműködés, de a matematika kényszere akár egy nagykoalíciót is összehozhat a CHP-vel. Földindulás jellegű lenne, de koalíciós kényszer esetén a kurdok kormányba emelését se lehetne kizárni: bár az AK-nak és a HDP-nek számos konfliktusa van, mégiscsak ez a két párt volt az, amelyik mérföldes lépteket tett meg a török-kurd megbékélés érdekében. A kormánypárti sajtó már a tavalyi elnökválasztáson is kiemelte, hogy a vallásos törökök és a kurdok voltak a kemalista politika áldozatai. Így a CHP és a MHP a „régi Törökországot” képviseli, az AK és a HDP az „új Törökországot”. Bonyolítja a helyzetet ugyanakkor, hogy a HDP és az AK elsősorban egymás rovására tud növekedni a kurd régiókban, így konfliktusaik rendesen el is mérgesedtek a kampány során.

A fősodratú nemzetközi sajtó – szinte már hagyományosan – az AK és Erdoğan ellen kampányol. A volt miniszterelnök és tavaly megválasztott államfő szinte „közellenségnek” számít a liberális sajtóban, rendre „tekintélyelvű” és „antidemokratikus” jelzőkkel illetve őt. Reálisan nézve az „ellendrukkerség” másnak szól: a fennálló globális rendszer irányítóinak jobban megfelel egy gyenge és alkalmazkodó Törökország, mint egy olyan, amelyik elég erős és ambíciózus ahhoz, hogy beleszóljon a globális és regionális folyamatokba. Márpedig az AK kormányzását éppen ez jellemzi: a tíz év alatt megháromszorozott GDP melletti aktív külpolitikai szerepvállalás. A választást azonban ezúttal sem a világlapok szerkesztőségében döntik el.

- ht –