A Közel-Keleten az orosz–török szembenállás mellett egy másik törésvonal mentén is kiéleződött a geopolitikai konfliktus. A síita–szunnita ellentét ugyan nem új keletű, de ez év elejétől szintet váltott. Újdonság ugyanakkor, hogy ez a törésvonal – mintegy ráépülve az orosz–török konfliktusra – újkeletű blokkosodáshoz is vezethet a térségben. A síita világ vezető hatalma, Irán, valamint a szunnita iszlám szektásan fundamentalista vonalát, a vahabizmust képviselő Szaúd-Arábia között az iráni iszlám forradalom győzelme óta tart a verseny az iszlám világ vezető szerepéért.  

Globálisan egyenlőtlennek tűnik a küzdelem, mivel a világ muzulmánjainak alig 15 százaléka követi a síita irányzatot, de helyben az arányok egészen mások: a síiták még az Arab-félszigetet beleszámítva is többségben vannak a térségben. (Kép forrása itt.)

A demográfiai viszonyokat a baloldali grafikonok is jól mutatják. (A szerző saját számításai.) Ha a Pakisztántól nyugatra, Törökországtól délre és Izraeltől, valamint Egyiptomtól keletre eső térség egészét nézzük, akkor a síita népesség határozott többségben van a szunnitákhoz képest. A fölény különösen erőteljes a „síita félhold” országaiban, ahol összességében közel háromszoros a fölény. Irán dominanciáját azonban jól jelzi, hogy ha kivesszük a síita félhold országai közül (vagyis csak az arab országokat vesszük figyelembe közülük), akkor ez a többség már eltűnik. Vagyis ki lehet mondani: Irán nélkül nincs síita geopolitikai bázis, még ebben a szűkebb térségben sem.

A síita iszlám Irán államvallásaként gazdaságilag, demográfiailag és kulturálisan egyaránt erős anyaországra számíthat. Irakban a síita többség Szaddám Huszein – szunnita kisebbségi diktatúrát megvalósító – rendszerének bukása után ragadta magához a központi hatalmat, egyre szorosabban kötődve Teheránhoz. Libanonban – ahol a síiták csak relatív többségben vannak – a síita Hezbollah politikai pártként, társadalmi szervezetként és fegyveres milíciaként egyaránt jelentős pozícióval bír. Az ún. „síita félhold” – amely Teherántól Bagdadon és Damaszkuszon át a Hezbollahig ível – leggyengébb láncszemévé az elmúlt években Szíria vált. Nemcsak azért, mert a központi hatalmat birtokló alevita kisebbség valójában nem síita (bár jobb híján ide sorolják őket), hanem mert a kormányzat előbb az ország nagy része felett veszítette el hatalmát, majd a puszta léte is veszélybe került. Hatalma megtartásában kezdettől fogva jelentős szerepet játszott Irán és a Hezbollah, de az ellentámadáshoz már az orosz katonai beavatkozásra is szüksége volt. Oroszország ezzel a síita félholdnak mintegy a védhatalma lett. (Kép forrása itt.)

Az továbbra is valószínűtlen, hogy a damaszkuszi kormány az egész ország felett helyre tudja állítani a hatalmát. Még ha katonailag – orosz segítséggel – győznének is a szunnita területeken, pacifikálni azokat már aligha tudnák. (Ez Irakban sem sikerült az amerikaiaknak és a bagdadi kormánynak.) Reális lehet viszont egy olyan forgatókönyv, amely Irán számára hatalmas geopolitikai lehetőséget, Törökország számára viszont életveszélyes fenyegetést jelent. Ha az orosz–iráni–szír koalíció magához köti a szíriai kurdokat, és velük együtt ellenőrzés alá veszi Észak-Szíriát, akkor ez – a tengerparti alevita törzsterülettel összekötve – megteremtené a síita befolyási övezet földrajzi folytonosságát Irántól egészen a Földközi-tengerig. Ezzel a perzsák évezredek óta először tudnának újra közvetlenül kijutni a mediterrán térségbe. Ennek jelenleg – a szíriai játszma eldöntetlensége mellett – van még egy erős akadálya: az észak-iraki kurd kormány törökbarátsága.

Nem lenne meglepő, ha az orosz és iráni szolgálatok már nagy erővel dolgoznának a kurdisztáni kormány megbuktatásán, hogy helyére hozzájuk közelebb álló erők kerüljenek. (Meglennének rá a jelentkezők.) Egy ilyen módon létrejövő, területileg is folytonos síita–kurd-alevita övezet teljes mértékben elszigetelné Törökországot dél felé úgy, hogy határain az ország ellen háborút viselő szervezetek gyakorolnák a tényleges hatalmat. Egy ilyen forgatókönyv megakadályozására Ankara kemény eszközöket is bevethet, akár a nyílt háborút is vállalva.

A szaúdi–iráni konfliktusban Rijád nem véletlenül tart Teherán erejétől. Bár Szaúd-Arábia kormánya elképesztő összegeket költött az elmúlt években hadseregfejlesztésre, Irán még így is közel kétszeres létszámfölényben van katonailag – nem beszélve a több évezredes, hagyományosan erős harci szellemről és elszántságról. Ha nyílt háborúra kerül sor, az iráni haderő rövid idő alatt összeroppanthatja a szaúdi hadsereget. A földrajz szintén Iránnak segít: a vahabita királyság síita kisebbsége az ország keleti részén, a legnagyobb olajmezők közelében él. (Kép forrása itt.) Így Iránnak nem is kellene az egész országot elfoglalnia ahhoz, hogy legnagyobb erőforrásaitól megfossza Szaúd-Arábiát. Az elnyomott síita kisebbség felszabadítóként fogadná a perzsa haderőt, így a hatalom stabilizálása sem okozna gondot.

Az embargókat sikeresen átvészelő, gazdasági, kulturális és tudományos potenciálját megőrző és továbbfejlesztő Irán regionális hatalmi súlya drámaian megnőtt. Olyan új szövetségi rendszer részeként, amely alapjaiban borítja fel a térség egyensúlyi viszonyait. Nem meglepő, hogy az orosz–síita koalícióval szemben egyre markánsabban körvonalazódik egy szunnita koalíció is Törökország, Katar és Szaúd-Arábia részvételével, háttérben az Egyesült Államokkal. Miután Törökország mellett ilyen módon a NATO legerősebb tagországa is az egyre inkább kétpólusú konfliktus részévé válik, a szervezet erre irányuló közvetlen szándék nélkül is hadviselő fél lehet. Ami Magyarország mint NATO-állam mozgásterét is döntő mértékben meghatározza.

- ht -

Az írás rövidebb változata megjelent a Magyar Idők 2016. március 10-i számában.