A török–kurd konfliktus hosszú évtizedekre néz vissza. Két év nyugalom után éppen akkor újult ki, amikor folyamatos jogkiterjesztés után immár karnyújtásnyira volt a végleges békemegállapodás.

Recep Tayyip Erdoğan török államfőt sokan méltatják és sokan bírálják, de még elszánt kritikusai is elismerik, hogy elévülhetetlen érdemeket szerzett a török–kurd megbékélés terén. Az általa vezetett Igazság és Fejlődés Pártja (AK Parti) kormányzatai sorra vezették be a jogkiterjesztő reformokat. A korábban elnyomott kurdok iskolában tanulhatják nyelvüket, kurd nyelvű állami tévécsatorna indult, lehet kurd nyelven hatósági ügyeket intézni, bíróságon tanúvallomást tenni. A kurd irodalmi és zenei kultúra reneszánszát éli, a települések visszavehették kurd elnevezésüket. A kulturális autonómiát megteremtő reformok kedvező visszhangra találtak: a kurdok jó kétharmada rendre az AK Partira adta voksát. A Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) nevű terrorszervezet börtönben ülő vezetője, Abdullah Öcalan 2013 márciusában – a perzsa újév (nevruz) ünnepén – fegyverszünetet hirdetett, ami a biztonsági erőkkel együttműködve életbe is lépett. (A PKK 1984-ben indított terrorháborúja addigra már 40 ezer életet követelt.) A 2015. évi nevruz napi üzenete újabb lépést jelentett előre: felszólította a szervezetet, hogy hívják össze a fegyverletételről döntő kongresszust. Általános várakozás volt, hogy a választások után – az észak-írországi „nagypénteki egyezményhez” hasonlóan – megszületik a végleges békemegállapodás.

A háttérben eredményes, titkos tárgyalások folytak, amelybe a parlamentben már akkor is jelen lévő kurd Népi Demokratikus Párt (HDP) is bekapcsolódott. Úgy tűnt, kockázatot csak az a HDP-döntés jelent, miszerint a 2015-ös választáson nem független jelölteket indítanak, mint korábban, hanem pártként is megmére
ttetik magukat. A 10 százalékos parlamenti küszöb miatt ez „dupla vagy semmi” játszma volt (elnökjelöltjük 2014-ben 9,7 százalékos eredményt ért el), mivel küszöb alatti eredmény esetén az összes jelölt eredményét törlik. Okkal lehetett tartani attól, hogy ha a HDP nem kerül be a törvényhozásba, és ezzel a kurdok elveszítik parlamenti képviseletüket, a közösség újra a militarizálódás útjára lép. A HDP végül 13 százalék feletti eredménnyel bejutott, de a várakozással ellentétben ezt nem további konszolidáció, hanem a fegyveres harc újraindítása követte. A PKK-t is magába foglaló Kurdisztáni Közösségek Csoportja (KCK) július 11-én nyilatkozatban jelentette be: újraindítja fegyveres támadásait Törökország ellen. A bejelentést tettek követték, újra ártatlanok életét követelve.

A hivatkozási alap elég gyenge volt. Jobb híján arról szólt, hogy a Délkelet-Anatóliában épülő gátak (amelyek energetikai és öntözési célokat egyaránt szolgálnak) „kulturális genocídiumot” jelentenek a kurdok számára, ezért támadni fognak mindenkit, aki az építkezéseken dolgozik. Nehéz is lett volna épeszű magyará
zatot találni a fegyverszünet felrúgására, mivel a kulturális autonómia minden eleme továbbra is él, a kurd párt a török parlament meghatározó ereje lett, a területi autonómiáról pedig – 2015-ben is megerősítve – már évekkel ezelőtt lemondtak.

Július 20-án Suruç városában a magát „Iszlám Államnak” nevező ISIS először hajtott végre merényletet török földön, 32 halálos áldozattal. Törökország ezt hadüzenetnek tekintette, és harcot hirdetett az ISIS ellen. Ezzel együtt világossá tette azt is, hogy – nem tévén különbséget terror és terror között – a PKK ellen is válaszcsapások várhatók. Július 24-én ez meg is történt: török harci gépek bombázták az ISIS és a PKK állásait. Mindezt két héttel az után(!), hogy a PKK újraindította támadásait Törökország ellen. És itt jön a nagy médiamanipuláció. A sajtóban mindez úgy jelent meg, mintha az azóta is folyamatos – eddig 110 feletti áldozatot követelő – terrorakciók jelentették volna a választ a török hadsereg fellépésére. Ugyanakkor senki nem tette fel a kérdést: miért is indította újra
a fegyveres harcot a PKK, jóval a hivatkozott események előtt?

Mivel erre a PKK nem ad választ, csak következtethetünk. Az egyik ok éppen a sikeres konszolidáció lehet. Ha a kurdok törekvései immár parlamenti úton rendeződnek, mi szükség van a mozgalom fegyveres szárnyára? A PKK okkal tarthatott attól, hogy létük okafogyottá válik. A másik lehetséges ok geopolitikai. Törökország határozott célja az úgynevezett Déli Energiafolyosó kiszélesítése. A már működő csővezetékek mellé – amelyek Azerbajdzsánból és Iránból szállítják a kőolajat – saját felhasználás és továbbexportálás céljából újabbak épülnének a tervek szerint. Elkezdődött az azerbajdzsáni gázt Európa felé szállító TANAP gázvezeték építése, amelyre Irán is rácsatlakozhat szállítóként. Hasonló vezeték épülhet Türkmenisztán felől. Oroszország pedig a meghiúsított Déli Áramlat helyett a tervezett Török Áramlaton keresztül juttatná el a földgázt az európai piacokra. A Déli Energiafolyosó nagymértékben javítaná Európa energiabiztonságát, de vannak ellenérdekeltek is – akik kézenfekvő módon találhatják meg a PKK-t azzal a feladattal, hogy destabilizálják Törökországot.

A médiamanipuláció – amiben a német sajtó élen jár – eszköze az is, hogy úgy jelennek meg a hírek, mintha a török hadsereg „a” kurdokat bombázná. Holott erről szó sincs: a légicsapások kizárólag a PKK észak-iraki bázisait érik. Az iraki Kurd Regionális Önkormányzat (KRG) ebben a konfliktusban is stratégiai szövetségesként áll a török kormány mellett, többször is felszólítva a PKK-t a terület elhagyására. Arról sincs szó, hogy a katonai válaszcsapások az „ISIS ellen harcoló kurdokat” érné. A PKK-nak eddig marginális szerepe volt az ISIS elleni küzdelemben – annak oroszlánrészét az észak-iraki pesmergák, valamint a szíriai kurd szervezetek vívták. Egyiket sem érte támadás.

Az újra kirobbantott háború nem török és nem is kurd érdek. Megoldást csak az az út jelenthet, amelyet a több éven át tartó tárgyalások kiköveztek.

- ht -

* Az írás megjelent a Magyar Idők 2015. szeptember 18-ai számában, valamint másodközlésben a mandiner.hu oldalán.