A Római Birodalom keleti örököseként még sokáig fennmaradó Bizánci Birodalom évszázadokon keresztül biztosította domináns helyzetét a Fekete-tengeren azzal, hogy a Boszporuszon, a Dardanellákon és Kis-Ázsia északi partvidékén kívül a Krímet is az uralma alá hajtotta. A Bizánci Birodalom geopolitikai státuszát elfoglaló Oszmán Birodalom szinte beltengerévé tette a Fekete-tengert. Az erőviszonyokat az Orosz Birodalom felemelkedése változtatta meg drámaian, amikor a cári seregek elfoglalták a Krím-félszigetet és a Kaukázust, átalakítva erőszakkal a térség etnikai viszonyait is. Miután az Oszmán Birodalom elvesztette uralmát a Balkán nagy része felett, a fekete-tengeri török jelenlét a Szorosokra és Anatóliára húzódott vissza.

A Fekete-tenger térsége a hidegháború éveiben a Varsói Szerződés és a NATO egymásnak feszülésének ütközőzónája volt. Északon és keleten a Szovjetunió, nyugaton a vele szövetséges Románia és Bulgária képviselte a Moszkvából vezényelt „béketábort”. Velük szemben a „szabad világ” katonai tömbjét a tenger déli partszakaszán kizárólag Törökország védelmezte a NATO tagjaként – elvágva ezzel egyben a Szovjetuniót szövetségeseitől, Iraktól és Szíriától is.

A szovjet birodalom széthullása drámaian átrendezte a színteret, ami sokszereplőssé vált. A térség két legerősebb hatalma ugyanakkor továbbra is Oroszország és Törökország maradt. A két ország hol geopolitikai természetes ellenfélként feszül egymásnak, hol az együttműködést keresi a közös érdekek mentén. Az Egyesült Államok számára szintén nem közömbös a térség, de mivel állandó haderővel nem lehet jelen a Boszporusz forgalmát szabályozó Montreux-i Egyezmény (1936) szerint, ezért felértékelődik szövetségeseinek, mindenekelőtt Romániának a szerepe. Románia geopolitikai jelentősége amerikai szemmel nézve eleve kiemelt fontosságú. Lengyelországgal együtt annak a védelmi övezetnek a kulcsfontosságú pillére, amely a Baltikumtól a visegrádi országokon keresztül az Adriáig és a Balkánig húzódik, mintegy ütköző zónát alakítva ki egy esetleges orosz terjeszkedéssel szemben. Varsó és Bukarest mellett minden más térségbeli ország jelentősége eltörpül e tekintetben. Románia geostratégiai helyzeti előnyét pedig mindenekelőtt fekete-tengeri jelenléte adja.

Konfliktuszónák a régióban

A Fekete-tenger egyik kulcsát, a Krím-félszigetet, Oroszország a 2014-es kijevi hatalomváltás után villámgyorsan annektálta. A „hibrid hadviselést” megvalósító katonai műveletet felségjelzés nélküli alakulatok hajtották végre, így Oroszország formálisan nem volt hadviselő fél. A vitatható érvényességű népszavazás eredményeképpen a félsziget de facto Oroszországhoz csatlakozott, miközben de jure továbbra is Ukrajna része, mivel az annexiót egyetlen ország sem ismerte el. Az orosz–török konfliktus élesedése idején felerősödött Törökország és Ukrajna szövetségépítése, a katonai együttműködés szándékát is magába foglalva. Ankara ez időben ugyancsak erőteljesen kiállt a krími tatárok (valójában kipcsak törökök) mellett, akik történelmi traumáik miatt erősen oroszellenes beállítottságúak.

A keleti partvidéken a Kaukázus egésze a Szovjetunió része volt. A sztálini nemzetiségi politika – a cári gyakorlat örökségére építve – az „oszd meg és uralkodj” elvet követte máig tartó hatással. Az azerbajdzsáni–örmény konfliktus 1994-ben fagyott be ideiglenes tűzszünettel, ami azóta is inog, de egyelőre egyik fél sem mondta fel. A térség kulcsszereplője továbbra is Oroszország, amelynek azonban nem sürgős a válság rendezése, mert így őrizheti meg legjobban térségbeli befolyását. A Kaukázus déli részén sajátos geopolitikai háromszögek alakultak ki: török–azerbajdzsáni–grúz együttműködés az egyik oldalon, orosz–örmény–iráni a másikon. A vallási-civilizációs megközelítést láthatóan háttérbe szorították a geopolitikai megfontolások.

Grúzia függetlenedésével egyidőben két szakadár terület, Abházia és Dél-Oszétia is bejelentette saját elszakadását a grúz államtól. Bár a létrejött de facto államokat nemzetközileg nem ismerte el senki, a központi kormány azóta sem tudta helyreállítani szuverenitását a területen. A legutóbbi kísérlet 2008-ban látványos kudarccal végződött: az orosz–grúz villámháború alighanem eldöntötte ezen területek sorsát, elérve egyben a Moszkva általi hivatalos elismerést is. Grúzia ugyanakkor hivatalos tagjelöltjeként továbbra is nagyszabású NATO-hadgyakorlatoknak ad helyet, ami jelzi: a nyugati szövetségi rendszer nem mondott le a kaukázusi jelenlétről.

Bár nem rendelkezik tengerparttal, biztonsági szempontból Moldávia is a Fekete-tenger térségéhez sorolható. A Szovjetunió szétesésekor a függetlenségi törekvések mellett megjelentek azok a hangok is, amelyek a Romániához való csatlakozást tekintették célnak. Ez azonban a mai napig megosztja az ország lakosságát, még a román anyanyelvűeket is. A Dnyeszter keleti partján többségben élő oroszok pedig szintén kikiáltották saját önállóságukat, Dnyeszter-menti Köztársaság néven. Többször is nyilvánvalóvá tették, hogy amennyiben Moldávia Romániához csatlakozik, ők az Oroszországi Föderációba lépnek be. (A megoldás sajátos lenne, közös határ híján). Hasonló a helyzet a gagauzok esetében is. A gagauzok türk nép lévén akár Törökország segítségére is számíthatnának, de ortodox keresztény népként civilizációs örökségük inkább Oroszországhoz köti őket.

Oroszország és a NATO szembenállása a Fekete-tengeren

Bár a Fekete-tenger beltengerként messze esik a világtengerektől, így a globális uralmat nem befolyásolja, regionális jelentősége mégis nagy. Érzékeny régiót jelent, ami Moszkva részéről a földrajzi kitörés lehetőségét, a mindenkori tengeri világhatalom (korábban a britek, ma az amerikaiak részéről) éppen a bekerítés, az elszigetelés színtere lehet. Ezért is váltott ki idén különösen ingerült reakciót Moszkvában az éves rendszerességgel megtartott „Tengeri Szellő” hadgyakorlat, amelyen a Fekete-tenger partján fekvő NATO-országok (Törökország, Bulgária, Románia) mellett az Egyesült Államok és Ukrajna is jelentős erővel csatlakozott – utóbbiak a Krímhez veszélyes közelségből, Odesszából indulva.

(Kép forrása: Stratfor, itt.)

A NATO varsói csúcstalálkozóján szintén kiemelt hangsúlyt kapott a déli szárny megerősítése, amiben döntő jelentőségű a fekete-tengeri jelenlét fokozása. Az orosz–török konfliktus esélyt is nyitott a Fekete-tenger „natoizálására”. Törökország ekkor támogatta azt a román kezdeményezést is, ami közös NATO haditengerészeti erő megteremtését célozta meg a Fekete-tengeren. Ennek jelentőségét növeli, hogy az 1936-os Montreux-i Egyezmény értelmében olyan országok, amelyek nem határosak a Fekete-tengerrel, csak korlátozott ideig lehetnek jelen haditengerészeti egységekkel. Miután azonban a bolgár vezetés határozottan elvetett bármilyen oroszellenes külön szerveződést, Románia is visszakozott. Az ismét együttműködővé vált orosz–török kapcsolatok szintén valószínűtlenné tesznek egy ilyen szintű erődemonstrációt. Törökország visszatérhet ahhoz a korábbi víziójához, amely mintegy orosz–török kondomíniumként tekint a beltengerre. Kérdés persze, hogy ezt a regionális erőviszonyok realitását tükröző megoldást miképpen fogadná az amerikai külpolitika. A válasz alighanem a novemberi elnökválasztástól is nagymértékben függ.

- ht - 

Az írás az Erdélyi Napló 2016. szeptember 1-jei számában jelent meg „Nagyhatalmi érdekösszeütközések” címmel.