Az elmúlt hónapokban Ciprus újra a geopolitika játszmák homlokterébe került, elsősorban a szigettől délkeletre felfedezett gázmezők miatt. A ciprusi entitások fel nem oldott szuverenitásvitája kihat a tengeri talapzat ásványkincseinek birtoklására is. Már-már úgy tűnt, mindkét fél belenyugszik abba a több évtizedes ellentmondásos helyzetbe, hogy a szigeten a de jure államiság nem esik egybe a de facto államisággal. A Ciprusi Köztársaság 2004. óta az Európai Unió tagja, elvileg az egész szigetre kiterjedő hatállyal. A sziget északi egyharmada azonban gyakorlatilag évtizedek óta önállósodott, a ciprusi törökök önigazgatásával, nem ismerve el a nicosiai kormány fennhatóságát. Észak-Ciprus 1983-ban formálisan is kikiáltotta függetlenségét, ezt azonban egyedül Törökország ismerte és ismeri el a mai napig. A nemzetközi vita nyelvi háborúban is tükröződik: az Észak-Ciprusi Török Köztársaság (ÉCTK, török rövidítéssel KKTC) az EU dokumentumaiban az „azon területek, amelyek felett a Ciprusi Köztársaság kormánya nem gyakorol tényleges hatáskört” megnevezést kapta. A török sajtóban pedig azt az entitást, amelyet a fősodratú jogértelmezésben Ciprusi Köztársaságnak neveznek, egyszerűen csak Dél-Ciprusi Görög Adminisztrációnak neveznek, nem ismerve el azt legitim államként.

Hova vezetnek vissza a konfliktus gyökerei?

Bár népszerű fordulattal élve visszamehetnénk „már a régi görögökhöz” is, még a sziget fölötti oszmán-török uralmat sem tekinthetjük annak, mivel éppen az Oszmán Birodalom volt az, amely visszaadta a ciprusi görög ortodox egyház korábban megszüntetett privilégiumait, sőt, újabb hatalmi jogosítványokkal ruházta azt fel. (A korábbi évszázadokban ugyanis velencei uralom alatt a bizánci rítust követő őshonos egyház háttérbe szorult.) Az 1571. évi hódító háború ugyan véres és kegyetlen volt, de utána béke honolt a szigeten. Az oszmán államszervezés – a balkáni mintához hasonlóan – a helyi ortodox egyházat gyakorlatilag közigazgatási autonómiával hatalmazta fel, amely saját közösségének életét szabadon szervezhette. A szigeten ezzel együtt megjelentek nyugalmazott janicsárok és olyan iparosok, olyan szakmák képviselői is, amelyek korábban nem voltak jelen. A görög többség és a török kisebbség békésen élt egymás mellett a többnyire vegyes lakosságú falvakban, városokban. A különbséget nem is etnikai, hanem vallási alapon tartották számon.

A fordulatot a XIX. században erőre kapó modern nacionalizmus okozta. Az 1821-31-es görög szabadságharc Ciprus szigetén is felszította a görög nemzeti érzelmeket. Fontos megértenünk a XX. századi események értékeléséhez is azt, ami már ekkor is erőteljesen megnyilvánult: a görög ciprióták döntő többségét nem a függetlenség iránti vágy fűtötte, hanem az újonnan létrejött Görögországhoz való csatlakozás, az enozisz víziója. A nacionalista érzelmek ébredése ugyanakkor sokáig aszimmetrikus volt: a török ciprióták – az anatóliai törökökhöz hasonlóan – identitásukban elsősorban muzulmánok voltak, másodsorban az Oszmán Birodalom alattvalói. Az etnikai identitás csak ezek után jött. (A modern török nemzettudat a XX. század első felében alakult csak ki, döntő részben Musztafa Kemal Atatürk életművének köszönhetően.) Vagyis klasszikus etnikai konfliktusról még ekkor sem beszélhetünk: a görög ciprióták a Görög Királysághoz akartak tartozni, a török ciprióták pedig a meglévő birodalmi keretek között akartak maradni.

A globális erőviszonyok átrendeződése a görögöknek kedvezett. Az Oszmán Birodalom ereje a XIX. század második felére megroppant. Megjelent ugyanakkor a térségben a Brit Birodalom, amely a szuezi csatorna megépítésével szerzett geopolitikai és stratégiai előnyét akarta biztosítani. Északról az Orosz Birodalom fejtett ki egyre nagyobb nyomást, az oszmán fennhatóság alatt élő ortodox keresztény népek védhatalmaként. Az orosz invázió immár a török törzsterületeket fenyegette. A konstantinápolyi udvar ekkor belátta, hogy rövidítenie kell a frontvonalakat, és kiegyezett a britekkel, akik amúgy is fenyegetést láttak egy túlzottan megerősödő Oroszországban. Az oroszok elleni brit támogatás fejében az Oszmán Birodalom 1878-ban átengedte Ciprus szigetét a briteknek, bérleti díj fejében. A sziget így de jure az oszmán-törököké maradt, de facto azonban brit uralom alá került, akik később, 1925-ben formálisan is annektálták és Brit Koronagyarmattá nyilvánították.

A görög ciprióták politikai küzdelme innentől kezdve a brit megszállók ellen irányult, továbbra is az enoziszért küzdve, míg a török ciprióták ebben a kérdésben semlegesek maradtak. Amikor azonban az elszakadási törekvés fegyveres ellenállássá alakult, és az atrocitások a török közösséget is egyre jobban sújtotta, határozottan a birodalmi keretek fennmaradását támogatták. A brit gyarmati politika itt is elővette a szokásos kártyáját: a helyi kisebbséget előnyösebb helyzetbe hozta az adminisztrációban, ami ezáltal már kifejezetten etnikai ellentéteket szült (éppen ez volt a cél, az „oszd meg és uralkodj” jegyében). A görög fegyveres akcióknak immár nem csak a brit gyarmatosítók, hanem a ciprusi török lakosság is célpontja lett.

Ma már meglepőnek tűnhet, de a fiatal Török Köztársaság nem vetette be magát a ciprusi konfliktusba a ciprusi törökök védhatalmaként. Ennek oka Atatürk politikai hitvallása, a „béke otthon, béke a világban” volt. Az új állam belső konszolidálása éppen elég energiát kötött le ahhoz, hogy Törökország külső konfliktusokba keveredjen. A harc tehát a ciprusi görögök és az őket támogató Görögország, illetve Nagy-Britannia között folyt. Az ötvenes években a fegyveres ellenállás szervezett formát öltött. 1955-ben megalakult az EOKA nevű félkatonai szervezet, a görög hadsereg korábbi tábornokának, Georgiosz Givrasznak a vezetésével. Az EOKA műveletei nem csak a brit megszállók, hanem a török kisebbség ellen is irányultak, civil áldozatok sokaságát szedve. A politikai irányítás III. Makariosz érsek kezében volt, aki az oszmán múlt hagyományainak megfelelően informális világi vezetőnek is számított. A cél továbbra is az enozisz volt, de Makariosz egy idő után váltott, és a függetlenséget tűzte zászlajára.

A britek egyre kevésbé tudták tartani pozíciójukat. A rendezésbe ekkor, az ő kezdeményezésükre vonták be Törökországot is. Az ilyen módon háromoldalúvá bővült tárgyalások végül eredményre vezettek. A sziget 1960. augusztusában nyerte el függetlenségét. A két ciprióta közösség vezetői és Nagy-Britannia mellett Görögország és Törökország is aláírta azt a garanciaszerződést, amely mindhárom külső érintett országnak jogot adott „közös vagy egyoldalú akciókra a szerződés által kialakított állapot helyreállítása érdekében”. A tárgyalófelek rögzítették továbbá az enozisz feladását, a sziget bármely más államhoz történő csatolásának tilalmát. Nagy-Britannia a kivonulás fejében megtarthatta két támaszpontját.

Ciprus 1960-as alkotmány még érzékeny volt a kisebbségi kérdésre. A politikai hatalmat 70-30 százalékban osztotta meg a görög és török ciprióták között. (Utóbbiak ekkor a népesség közel ötödét tették ki.) Az elnököt a görögök adták, Makariosz érsek személyében, az alelnöki tisztséget pedig a török közösség vezetője, Fazıl Küçük tölthette be. Mindketten vétójoggal rendelkeztek. A tízfős kormányban három miniszteri tárca illette meg a törököket. A rendőrségben és a hadseregben ennél is magasabb kvótával rendelkeztek.

A fordulat 1963-ban következett be, amikor Makariosz olyan alkotmánymódosítást kezdeményezett, amely jelentősen korlátozta volna a török kisebbség jogait. A háttérben pedig elkezdődött az EOKA utódszervezetének felépítése, valamint az enozisz előkészítése. A feszültség ekkor fegyveres összetűzésekbe csapott át, amelybe már Törökország is beavatkozott, a török ciprióta kisebbség védelmében. Az eszkalációt ugyan végül sikerült elkerülni, de ennek az ára annak a „zöld vonalnak” a létrehozása volt, ami a mai napig elválasztja egymástól a sziget északi és déli részét. (A törökök „Atilla-vonalként” emlegetik.) A békefenntartásról először a brit csapatok, később az ENSZ erői biztosították, a mai napig. A ciprusi törökök képviselői kivonultak a központi kormányzati és törvényhozási szervekből, aminek számukra kedvezőtlen hatása az lett, hogy a ciprusi államot innentől kezdve kizárólag a görög fél képviselhette a nemzetközi tárgyalásokon. A török közösség vezetője ekkor már Rauf Denktaş volt, aki évtizedekig meghatározta az észak-ciprusi politikát. A konfliktus innentől kezdve folyamatos volt, a politikai csatározásokon túl ismétlődő fegyveres akciókat is beleértve, nagyszámú áldozatot követelve.

A ciprusi görög kormány törekvése az északi entitás elszigetelésére sikeres volt, a török ciprióták „lekerültek a térképről”. Ez azonban csak erősített utóbbiakban a különállás szándékát. Függetlenségről ekkor még szó sem volt, de a területi megosztás (taksim) és a föderális berendezkedés valós cél lett. Ezt ekkor már a demográfiai folyamatok is erősítették. A ciprusi görög kormány először zárt enklávékba kényszerítette a török lakosságot, majd további – gyakran erőszakos – népességcserékre került sor. Ennek eredménye lett, hogy míg 1891-ben 602 településből 364 volt vegyes lakosságú, ez 1960-ra 126-ra, 1970-re pedig mindössze 48-ra csökkent. A területi elkülönülés tehát már jóval az 1974-es válság előtt megtörtént.

Görögországban eközben egyik katonai junta váltotta a másikat. Az 1973-as puccsal hatalomra került rezsim az elhúzódó gazdasági és politikai válságot egy nagy külpolitikai sikerrel, az enozisz megvalósításával akarta felülírni. Cipruson újra megjelent Givrasz tábornok, aki megszervezte az ENOKA-B nevű terrorszervezetet, amely immár a ciprusi politikai vezetés és változatlanul a török kisebbség ellen követett el merényleteket. 1974. július 15-én a csoporthoz tartozó Nemzeti Gárda görög tisztjei államcsínyt hajtottak végre Cipruson, eltávolítva a hatalomból Makariosz érseket is, meghirdetve – a független Ciprust létrehozó nemzetközi szerződéseket megsértve – a Görögországgal való egyesülést. A garanciaszerződés értelmében Törökország ekkor katonailag is beavatkozott a saját fegyveres erővel nem rendelkező török ciprióták védelmében, valamint az enozisz megakadályozására. A török hadsereg gyorsan elérte a Zöld Vonalat, és tartósan berendezkedett attól északra, a sziget státuszának rendezéséig. A görög katonai junta a kudarc következtében (is) megbukott.

A felek 1974. augusztus 14-én Genfben tárgyalóasztalhoz ültek. A törökök továbbra is a földrajzi alapon elkülönített két ciprusi autonóm szövetségi állam létrehozását támogatták, a már korábban is felvetett föderatív berendezkedést elfogadva. A görög fél ezt ellenezte, mivel Ciprust egységes független államként és demilitarizált övezetként – azaz a garantőr hatalmak beavatkozását elutasítva – akarta integrálni a nemzetközi rendszerbe. A sikertelen tárgyalások következtében a török ciprióták az északi területek igazgatásának megszervezésére létrehozták a Ciprusi Török Szövetségi Államot, amely továbbra is az 1959-1960-as szerződések alapján a sziget egysége mellett állt ki. Ennek ellenére nemzetközi elszigeteltsége nem csökkent. A tárgyalások folyamatos kudarcát tapasztalva, a török ciprióta közösség végül 1983. november 15-én kikiáltotta az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot, amely deklarálta minden államtól való függetlenségét. Az önállóság kikiáltása és a török katonai alakulatok bevonulása következtében azonban az ENSZ BT kinyilvánította, hogy az északi területen létrejött államalakulatot nem hajlandó elismerni önálló entitásként, ami tovább fokozta az északi területek elszigeteltségét és gazdasági fejlődésének ellehetetlenülését. Az államalakulat nemzetközi jogi helyzete így napjainkig rendezetlen. Törökország az egyetlen állam, amely elismeri az ÉCTK létét, gazdasági segítséget nyújtva a leszakadó terület számára, és egyáltalán: biztosítva a terület lakóinak kapcsolatát a külvilággal.

A kettéosztás további demográfiai változásokat eredményezett. Míg korábban, a folyamatos etnikai összetűzések miatt több tízezer török ciprióta hagyta el a szigetet, addig Anatóliából ennél is nagyobb számban telepedtek be törökök. A rendezési folyamat egyik legnehezebb kérdése éppen ez. A görögök ragaszkodnak a betelepedett törökök távozásához, míg a török fél erről hallani sem akar (nem is beszélve azokról az utódokról, akik már ott születtek). Az ENSZ rendezési tervei mindenesetre a status quo alapján készültek, így mintegy egyharmadnyi népességarányt vettek figyelembe megoldási javaslatukban.

Az utolsó rendezési kísérlet 2004-ben volt, az ENSZ égisze alatt, amikor Kofi Annan főtitkár több éves előkészítés után letette az asztalra a hatalommegosztáson alapuló tervét. Ez alapján föderális állam jött volna létre, a tagállamok nagyfokú önállóságával, a közös parlamentben egyharmad-kétharmad arányban osztva meg a mandátumokat törökök és görögök között. A kilenctagú államfői tanácsban legalább három török tag lett volna, míg a szenátus paritásos alapon állt volna fel. Bár a tervet széleskörű nemzetközi támogatottság övezte, az aktuális ciprusi görög vezetés harsány ellenkampányba kezdett akkor, amikor azt népszavazásra bocsátották, így a dél-ciprusi görög fél azt le is szavazta. Az észak-ciprusi török támogatottság tehát kevés volt a sikerhez – a sziget kettéosztottsága állandósult.

Külön csavart jelent a történetben, hogy mindeközben végéhez érkezett Ciprus európai uniós csatlakozási folyamata. Az uniós országok ragaszkodtak hozzá, hogy csak egységes Ciprust lehet felvenni. Bíztak az Annan-terv sikerében, amelynek 2004. áprilisi bukása hatalmas felzúdulást okozott. A csatlakozás májusi dátumát ekkor már kitűzték, de minden borulni látszott. A helyzetet Dél-Ciprus számára az mentette meg, hogy Görögország megzsarolta az Uniót: ha nem veszik fel a megosztott országot, akkor ők megvétózzak az összes többi jelölt (nyolc kelet-közép-európai állam – köztük Magyarország – és Málta) csatlakozását. Az EU végül engedett a nyomásnak, így Ciprust felvették úgy is, hogy az országot jogilag képviselő kormány fennhatósága csak a sziget egyik felére terjed ki.

A történethez hozzátartozik, hogy a Bizottság – látva az egyesítési kísérlet kudarcát és az ebben betöltött görög felelősséget – szinte rögtön határozatokat hozott annak érdekében, hogy az észak-ciprusi területeket is integrálni lehessen. Ha politikailag nem is, legalább gazdaságilag. Az egyik döntés lehetővé tette volna a nemzetközi kereskedelmet Észak-Ciprus számára. A másik pedig közvetlen fejlesztési forrásokat juttatott volna az évtizedek óta elszigetelt területre. Ezeknek a döntéseknek a megvalósítását azonban az immár EU-tag Dél-Ciprus, valamint Görögország sikeresen blokkolta, csakúgy, mint Törökország csatlakozási tárgyalási folyamatának legtöbb fejezetét. Az Unió a ciprusi görög politika foglya lett.

A politikai és gazdasági környezet azonban nem csak a földgázmezők felfedezése miatt változott meg. A 2008-as gazdasági világválság, valamint saját belső pénzügyi problémák miatt mind Dél-Ciprus, mind Görögország súlyos válságba került. Az államcsődöt és a teljes pénzügyi összeomlást csak az EU pénzügyi mentőcsomagja, valamint Ciprus esetében az orosz intervenció akadályozta meg. A válság vége ugyanakkor még messze van. Mindeközben Törökország történelmének legdinamikusabb fejlődési időszakát éli meg: 2002. óta az ország megháromszorozta nemzeti jövedelmét, hatalmasat lépve előre a gazdaság korszerűsítésében és a társadalmi jólét növelésében. Európa egykori „beteg emberéből” a térség vezető hatalma lett. A gazdasági válság mérsékelte a görög-török ellentéteket is, miután Görögországban nagy reményeket fűznek a török gazdasági szerepvállalásban az ország helyreállítása érdekében. Az újfajta gazdasági erősviszonyoknak, valamint az energiapolitikai kérdések jövőjének elemzése egy következő jegyzet tárgya lesz.

- ht -