A török parlamenti választáson a kormányzó konzervatív párt, az Igazság és Fejlődés (AK) Pártja magasan az első helyen végzett, mégis elveszítette abszolút parlamenti többségét. A szavazatok 41 százalékával a mandátumok 47 százalékát nyerte el, ami nem elegendő ahhoz, hogy egyedül kormányozza tovább az országot. A világsajtóban jellemzően „bukásként” láttatják az eredményt, és azt, hogy a kormánypárt – tizenhárom évi kormányzás után – ezúttal „csak” relatív többséggel tudott győzni. Annak ellenére, hogy a tartományok elsöprő többségében első helyen végzett, és csak a nyugati partvidéken, valamint a kurd területeken szorult a második helyre.

Törökország e hét végén, június 7-én új nemzetgyűlést választ.  A pártok várható sorrendjét illetően nagy meglepetés nem várható, az arányokon viszont sok múlik. A 2002 óta eredményesen kormányzó és széles társadalmi háttérrel rendelkező Igazság és Fejlődés (AK) pártja az „Új Törökország” jegyében mozgósít, ami kifejezi azt, hogy 2002-ben „több, mint kormányváltás” volt az országban. (A képen a tavalyi köztársasági elnökválasztás eredményeinek területi eloszlása látható.) A párt miniszterelnökjelöltje  Ahmet Davutoğlu pártelnök és kormányfő, de nem meglepő, hogy a közvélemény az AK-t továbbra is a köztársasági elnök, Recep Tayyip Erdoğan nevével köti össze, aki az elmúlt 13 évben minden lehetséges választáson győzelmet aratott. Az elsőség most se kétséges, az azonban még nyitott kérdés, hogy lesz-e koalíciós kényszer, vagy ha egyedül kormányoz továbbra is a párt, azt egyszerű vagy alkotmányozó többséggel teszi-e. Az alkotmányos többség nem csak azért lenne kulcsfontosságú, mert a jelenlegi alkotmány – még ha sikerült is benne fontos módosításokat tenni az elmúlt években – még mindig az 1982-es, a katonai puccs után írt alaptörvény, hanem azért is, mert ebben tudná megvalósítani az AK egyik legfontosabb politikai célkitűzését, a prezidenciális parlamenti rendszerre való áttérést. Olyan parlamenti demokráciát teremtve meg, ahol – a francia modellhez hasonlóan – a köztársasági elnöknek széleskörű jogosítványai vannak.

A „Törökország gazdasági és társadalmi reformfolyamata”című tanulmány talán legizgalmasabb részét az új anatóliai vállalkozó réteg bemutatása jelenti. Az „Anatóliai Tigriseknek” vagy „Iszlám Kálvinistáknak” is nevezett társadalmi csoport átírta az ország történelmét. Nélkülük török gazdasági reformban is meghatározó szerepű makroszintű kiigazítás az ország kettészakadását eredményezhette volna, így viszont hatalmas erővel járultak hozzá a területi egyenlőtlenségek mérséklődéséhez, a munkahelyek dinamikus bővítéséhez és új exportpiacok feltárásához és meghódításához. A „Münchhausen-effektus” mögött, amikor egy korábban leszakadt állapotban lévő térség vállalkozói – képletesen szólva – jórészt saját hajukat megragadva állnak emelkedő pályára, koherens és erőteljes világnézetet találhatunk a változások motorjaként. Max Weber híres művére utalva („A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme”) ezt a szellemi irányzatot okkal írják le „iszlám kálvinizmusként”. Természetesen nem a szó vallási értelmében, e téren nem is érdemes erőltetni a párhuzamokat, hanem a kálvinizmus társadalomszemléletében. Az a fajta életfelfogás, amely egyrészt kívánatos célként fogalmazta meg az anyagi gyarapodást, másrészt ezt kemény munkával, szorgalommal, fegyelemmel és takarékossággal valósította meg, áthatja az „anatóliai tigrisek” gondolkodását és életvitelét. Mindez a hagyományos iszlám közösségi felelősséggel párosulva nem csak munkahelyek sokaságát teremtette meg Anatólia távoli vidékein, hanem az elért nyereségből kiterjedt társadalmi programokat is támogat, kiemelten az oktatás területén.

Ahogy arra „Az új anatóliai középosztály és a régi elit küzdelme – a török elnökválasztás társadalmi háttere” című bejegyzés is rámutat, az új anatóliai vállalkozói réteg és a hátterében álló szellemi mozgalom, az Iszlám Kálvinizmus a politikai erőviszonyokat is elementáris erővel rendezte át. A „régi Törökország” és az „új Törökország” pártjai közötti szociológiai törésvonal messze túlmutat annál, mint amire a nyugati politológiai skatulyákból következtetni lehet.

A Közel-Kelet ázsiai arab térfele hosszú évek óta fortyogó katlan. Irak és Szíria ma már oda jutott, hogy államként való létezésük is kérdésessé vált. 

Etnikai és vallási törésvonalak, mesterséges államhatárok

A hidegháború idején mindkét ország az „arab szocializmust” megvalósító szekuláris diktatúraként működött. Szíriában a síita vallás „liberális” irányzatának tekintett aleviták, Irakban a szunnita arabok (mindkét esetben egy kisebbség) jelentették az állampárt hatalmi bázisát. A központi állam bukása, illetve megrendülése után mindkét országban kiteljesedett a vallási és etnikai darabolódás. Kérdés, hogy a végzetesnek látszó folyamatok után fennmaradhatnak-e azok az országhatárok, amelyeket – az Oszmán Birodalom összeomlása utáni helyzetre készülve – a gyarmatosító nagyhatalmak, Anglia és Franciaország alakítottak ki az 1916-ban kötött Sykes-Picot egyezménnyel, tekintet nélkül a nemzetiségi, nyelvi és vallási törésvonalakra.

Döntő szerepe lehet a térség sorsának alakulásában az országgal nem rendelkező kurdoknak is. Legnagyobb közösségük Törökországban él, ahol több évtizedes fegyveres harc után végre okkal remélhető a tartós béke megteremtése. Irak északi részén kvázi-független államként működik a Kurd Regionális Önkormányzat (KRG), hosszú évek óta Törökország legfontosabb térségbeli szövetségeseként. (Már akkor is így volt, amikor Törökországban a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) nevű terrorszervezet még véres harcot folytatott az állam és a török lakosság ellen.) Ahogy azt a Geopolitika – Eurázsia blog egy tavaly nyári bejegyzése már előre jelezte: a remélt megbékélés és a KRG-vel kialakított együttműködés olyan erős török-kurd tengelyt hozhat létre, amely döntő befolyást gyakorolhat a térség sorsára.

Nyílt háborúvá alakult a síita-szunnita konfliktus

A Jemenben hosszú ideje tartó polgárháború új szakaszba lépett azzal, hogy Szaúd-Arábia – szövetségesei támogatásával – közvetlenül, reguláris hadseregével is bekapcsolódott a harcokba. Mivel Irán közvetve eddig is része volt a konfliktusnak, a kormány ellen harcoló síita húszi milíciák támogatójaként, az eddigi proxy-háború nyílt összecsapássá eszkalálódott Szaúd-Arábia és Irán szövetségesei között. A sivatagi királyság – amely a szunnita iszlám világ vezető szerepére tör, a maga szektariánus vahabita vallási hátterével – mintegy 100 harci repülővel indított támadást a „Megoldás vihara” hadműveletben, amihez további 85 géppel társult az Egyesült Arab Emírségek, Katar, Bahrein, Kuvait, Jordánia, Marokkó és Szudán. Egyiptom négy hadihajóval és légierejével kapcsolódott be a műveletbe, amelyhez azóta Pakisztán is csatlakozott. Szaúdi tisztviselők már az elején kijelentették: szárazföldi alakulatokra is szükség lesz a „rend helyreállítása” érdekében. Ennek érdekében máris 150 ezer katona áll készenlétben a határ szaúdi oldalán.

Szaúd-Arábia döntése mérföldkőnek számít. Mióta négy évvel ezelőtt az „Arab Tavasz” végigsöpört a térség országain, elüldözve többek közt Száleh jemeni elnököt is, a status quo változatlan volt az Arab-félszigeten. Szalman szaúd-arábiai uralkodó most elszánta magát a nyílt intervencióra és az erőviszonyok átalakítására, kijelentve, hogy nem állnak le a jemeni beavatkozással, amíg „rend és biztonság” nem lesz az országban.

Az Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC) öt tagja (Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Katar és Kuvait) közös nyilatkozatot adtak ki, miszerint a hadművelet a jemeni elnök, Abd Rabbuh Manszur Hadi kérésére adott válasz, annak érdekében, hogy „megvédje Jement a húszi milíciák agressziójától”. Irán ugyanakkor – érthetően – azonnal az „agresszió és a légicsapások befejezésére” szólított fel. Haszan Rohani államfő figyelmeztette a térségbeli országokat, hogy maradjanak ki az ország belső konfliktusából, mert a beavatkozás „rendkívül veszélyes és elmélyíti a válságot”. Vlagyimir Putyin orosz elnök – miután telefonon egyeztetett az iráni államfővel – szintén azonnali tűzszünetre szólított fel. Oroszország később az ENSZ BT összehívását is kezdeményezte.

A térség regionális nagyhatalmaként Törökország elvi támogatásáról biztosította a katonai beavatkozást. Mint Recep Tayyip Erdoğan elnök kijelentette: nem tolerálható Iránnak az a törekvése, hogy dominálja a Közel-Keletet. Nyilatkozatából azonban az is kiderült: nem közvetlen részvételről van szó (bár a logisztikai támogatást azért megfontolják). Mevlüt Çavuşoğlu külügyminiszter később még egyértelműbbé tette: nincs szó katonai támogatásról.

Az Egyesült Államok logisztikai és titkosszolgálati támogatást biztosít a műveletekhez. Ez a szerepvállalás ugyanakkor még amerikai tisztviselők egy része szerint is zavaros motivációjú. Miközben kulcsfontosságú szövetségesként tekint az Irán által támogatott iraki kormányerőkre és síita milíciákra az ISIL elleni háborúban, addig Jemenben továbbra is úgy lép fel, mintha a síita és iráni terjeszkedést tekintené a legfőbb veszélynek a térségben. Magyarázat lehet ugyanakkor az ellentmondásra az, hogy az amerikai stratégia jól láthatóan megváltozott a térségben. Míg a Bush-időszakban arra törekedtek, hogy első számú katonai szereplők legyenek, addig ma a regionális erőegyensúlyra alapoznak. Ami országonként más és más kimenetet eredményezhet.

Jemen geopolitikai törékenysége

A The Economist 2014. novemberi első száma egy teljes ’Special report’ mellékletet szentelt Iránnak. Már a hetilap címlapja is meghökkentő: az elhunyt Khomeini ajatollah, az iszlám forradalom legendás vezetőjének, az Iráni Iszlám Köztársaság alapítójának bekeretezett portréja – mint falikép – mögül, a képet átszakítva békegalambok röppennek elő. Roppant erős szimbolika. Igazodva a különkiadás címéhez, amely azt üzeni: vége a forradalomnak (The revolution is over). Az a forradalom, amely az amerikai – és általában a nyugati – olvasók, nézők számára gyűlölt fogalommá vált, megalapozva azt a képet, ami alapján Iránt annak idején J.W. Bush amerikai elnök „lator államként” a „gonosz tengelyéhez” sorolta.

A különkiadásban a szerzők olyan, sokak számára meglepő állításokat fogalmaznak meg, mint

- a súlyos szankciók ellenére az ország jelentős gazdasági és tudományos erőt képvisel, jól képzett lakossággal;

- a forradalomnak vége, a messianisztikus lázból kigyógyulva Irán érett és modern ország lett;

- bár az ország hivatalosan teokrácia, a legkevésbé vallásos az egész Közel-Keleten;

- az iszlám kisebb szerepet játszik a közéletben és a mindennapokban, mint akár egy évtizede;

- az ország ma szekularizáltabb, mint a sah idejében;

- az egyetemekre kétszer annyi nő jár mint férfi, ami miatt már férfi-kvótában gondolkoznak;

- a férjezetlen nők négyötöde élettársával vagy barátjával él együtt.

Mindez messze szemben áll azzal a képpel, amit Iránról az elmúlt évtizedekben közvetítettek, mint egy sötét, vallási fanatizmusba temetkező, középkorias és elmaradott országról. Ez szó szerint is értendő: a fényképeken jól öltözött, jó kedvű fiatalok és színes életképek láthatók.

Mi okozhatja ezt a drámai változást az ország pozícionálásában? Milyen szándék, milyen geopolitikai fordulat lehető mögötte?

Véletlenek ilyen szinten nincsenek. Az Economist – vitathatalanul magas színvonala mellett – nem is leplezi azt az elfogultságot, amit az euroatlanti dominanciájú nyugati világuralom, gazdaságilag pedig a neoliberális eszmék elkötelezett híveként mutat, a „washingtoni konszenzus” szellemében. Nem egy esetben nyíltan, szerkesztőségi állásfoglalásként megfogalmazva még azt is, hogy egy-egy stratégiailag fontos feltörekvő államban - mint Törökországban vagy Brazíliában - kire szavazzanak az emberek. 

Ha tehát az Economist átértékeli véleményét, de legalábbis üzenetét Iránról, akkor okkal feltételezhetjük: érzékeny radarjaik szerint változóban van az ország megítélése az euroatlanti világ vezető hatalma, az Amerikai Egyesült Államok politikai vezetői szemében. Az ilyen nyílt állásfoglalás ugyan meghökkentő és újszerű, de előjelei már az elmúlt évi elnökválasztás után megmutatkoztak. Szeptemberben Irán népe Haszan Rohani mellett tette le a voksát, aki ugyan ugyanúgy a „forradalom gyermeke”, mint hivatalbéli elődei, mégis békülékeny húrokat pendített meg az Egyesült Államok felé, és összességében is mérsékelt politikát fogalmazott meg irányvonalként. A lehető legjobbkor: egyre látványosabban omlott össze ugyanis a Közel-Keleten az a kártyavár, amelyet az amerikai diplomácia épített fel, a geopolitikai voluntarizmus elrettentő példájaként. A „demokratikus” Irak csak nem akart egységes és konszolidált államként működni, nem sikerült a „színes forradalmak” helybéli változatának, az „arab tavasznak” a kivitelezése Szíriában, a terepet uraló militáns terrorista csoportok között pedig egyre szélsőségesebb alakulatok vették át a dominanciát. A Törökország és Irán közötti térben hatalmi vákuum alakult ki, két bukott állammal, lángba borítással fenyegetve a szélesebb térséget is. Egyértelművé vált, hogy rendet tenni, az állapotokat legalább valamelyest konszolidálni csak úgy lehet, ha ebbe a folyamatba Törökország mellett Iránt is bevonják. A harmadik regionális hatalom, Szaud-Arábia ugyanis bár erős abban, hogy vahabita-szalafita militáns csoportokat anyagilag és fegyverrel támogatva destabilizáljon „nemkívánatos” rendszereket, de se felkészültsége, se potenciálja nincs meg ahhoz, hogy a stabilizációnak is hatékony támasza legyen. (Nem véletlen, hogy a radikálisan fundamentalista szunnita sivatagi királyságban felerősödtek az aggodalmak a térségbeli fő rivális, a síita Irán várható megerősödése miatt.) Iránra tehát szükség van.

És ha szükség van rájuk, akkor nem lehet többé „gonosz” hatalomként ábrázolni. El kellett kezdeni a kép átfestését. Ami ez esetben ugyan arra a szerencsés eredményre vezetett, hogy a valóshoz közelebb álló képet kapjunk az országról, de illúzióink ne legyenek: emögött nem az igazság keresésének égető vágya, nem is holmi hirtelen megvilágosodás, hanem az amerikai geopolitikai érdekek drámai mértékű megváltozása áll.

Az elmúlt lassan másfél évtizedben legyőzhetetlennek bizonyult Recep Tayyip Erdoğan akár a törökök „örökös” miniszterelnöke is lehetett volna, ha ebben éppen saját pártjának, az Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) belső szabályzata nem akadályozza meg. Köztársasági elnökké választása aligha fogja azt jelenteni, hogy megelégszik az alkotmány és a szokásjog által biztosított protokolláris szerepkörrel. Ehhez azonban megfelelő partnerre van szüksége a miniszterelnöki székben.

Az AKP önkorlátozó rendelkezése szerint a párt színeiben egy politikus legfeljebb háromszor nyerhet mandátumot. Ez a következő, 2015-ös választáson 70 jelenlegi képviselő indulását zárja ki. Köztük a pártját három parlamenti választáson is győzelemre vezető pártelnök-miniszterelnököt is. Bár kétség se nagyon férhet hozzá, hogy negyedik választásán is megszerezte volna a többséget, erről a forgatókönyvről le kellett mondania. Támogatottságát ismerve jó eséllyel elérhette volna, hogy a párt eltörölje a háromciklusos korlátot (ebben a többi veterán politikus is nyilván támogatta volna), de ez a lehetőség komolyan fel sem merült. Az ereje teljében lévő, ambiciózus miniszterelnök politikai pályája logikus folytatásának tűnt, ha megpályázza az idén először közvetlenül választott köztársasági elnöki tisztséget, amit a szintén népszerű és karizmatikus, de eltérő habitusú Abdullah Gül töltött be az elmúlt években. (Míg Erdoğan erőteljes, domináns vezetési stílust képvisel, addig Gül rendre barátságos,  szociábilis, párbeszédre kész arcát mutatja.) Akár Erdoğant, akár Gült jelölte volna a kormánypárt, mindketten biztos befutók lettek volna. A kérdést eldöntötte, hogy a hivatalban lévő elnök félreállt, szabad és konfliktusmentes utat biztosítva a kormányfőnek, aki ezután nagy fölénnyel meg is nyerte a választást.

A találgatások természetesen azonnal elkezdődtek Abdullah Gül jövőbeli pályafutására vonatkozóan. A legvérmesebb ellenzéki várakozások akár pártszakadást is vizionáltak, de az államfő egyértelműen kijelentette: mint az AKP alapítója, első miniszterelnöke és első köztársasági elnöke, természetes, hogy oda tér vissza. Azt azonban már korábban kizárta, hogy egy Putyin-Medvegyev cserében partner legyen, hiába lett volna népszerű egy ilyen forgatókönyv. Néhány udvarias, de határozott utalásból úgy tűnik, ez Erdoğannak sem lenne kedvére. Az ok ugyanaz: Gül nem kíván „másodhegedűs” szerepet betölteni Törökország erős embere mellett, aki viszont olyan politikust keres, akinek lojalitása száz százalékos, nem léphet fel alternatívaként vele szemben, ugyanakkor képes győzelemre vinni a pártot a 2015-ös választáson. Nem könnyű ugyanakkor olyan jelöltet találni, amely mindhárom feltételnek egyaránt megfelel.

Törökország először választ köztársasági elnököt közvetlenül. Az eredeti elképzelés szerint ez egyben megerősödött elnöki hatáskört is jelentett volna, de a kormányzó Igazságosság és Fejlődés Párjának (AKP) nem volt meg az ehhez szükséges alkotmánymódosításhoz a kétharmada. A hivatalban lévő, három választást egymás után megnyerő miniszterelnök, Recep Tayyip Erdoğan ennek ellenére megpályázta a köztársasági elnökséget, már csak azért is, mert lépéskényszerben volt. Az AKP belső szabályozása szerint senki nem lehet három cikluson túl se parlamenti képviselő, se miniszterelnök. A köztársasági elnökség viszont méltó folytatása lenne sikeres politikai pályafutásának – főleg, ha a következő parlamenti ciklusban sikerül az államberendezkedést is prezidenciális irányba elmozdítani.

Erdoğan népszerűsége olyan magas, hogy az egyetlen nehézséget az jelentette volna, ha a szintén népszerű Abdullah Gül, a jelenlegi elnök nem áll félre. Bár voltak ilyen találgatások is (Gül többször is tett olyan nyilatkozatot az elmúlt egy évben, ami ugyan szerény különbséggel, de más politikai világképre és attitüdre utalt Erdoğanhoz képest), ez a forgatókönyv nem valósult meg. Gül visszalépett a jelöltségtől, további politikai pályája ugyanakkor kérdéses. Bár logikusnak tűnne egy Putyin-Medvegyev helycseréhez hasonló megoldás, de Gül már kijelentette: ebben nem lesz partner, és mintha Erdoğan sem lelkesedne az ötletért. Emiatt is nyitott kérdés, hogy Erdoğan győzelme esetén ki lesz az új török miniszterelnök. Gül után a legtöbben Ahmet Davutoğlu külügyminiszterre fogadnának, akinek azonban nehézséget okozhat, hogy nem a kormányzó pártból, hanem kívülről érkezett a kormányba. Erdoğan és Gül mellett az AKP harmadik alapítója Bülent Arınç miniszterelnök-helyettes, akinek a nevét korábban se nagyon emlegették esélyesként, közelmúltbeli nagy vihart kavart kijelentései (miszerint, többek közt, a nőknek nem kellene nyilvánosan nevetniük) tovább csökkentik az esélyeit.

Az elnökválasztás külön érdekessége, hogy a két parlamenti ellenzéki párt, a szocáldemokrata CHP (Köztársasági Néppárt, az Atatürk által alapított párt) és a radikális jobboldali MHP (Nacionalista Mozgalom Pártja, amely szintén Atatürk örökösének tekinti magát) közös jelöltet állított a belföldön szinte ismeretlen, de nemzetközi tekintélynek örvendő Ekmeleddin İhsanoğlu személyében. İhsanoğlu a múlt év végéig az Iszlám Együttműködés Szervezetének (OIC) volt a vezetője, aki a szervezet élén jelentős eredményeket ért el. A meglepő a jelöltállításban az, hogy a két kemalista párt a mérsékelten iszlamista, konzervatív  Erdoğannal szemben egy szintén mérsékelten iszlamista jelöltet indít. Mintha maguk sem hinnének egy szekularista jelölt győzelmében. A harmadik jelölt a kurdok pártja (HDP) jelölte, Selahattin Demirtaş személyében. A HDP nem csak a kurdok etnikai jogaiért áll ki, hanem minden kisebbségért, valamint a zöld értékekért is. Ilyen módon inkább számít alternatív-baloldali-zöld jelöltnek, mint kurd nacionalistának.